Gyereknevelés

Senki nem elég jó és semmi nem elég – már iskoláskorban sem

Ha az iskola az életre készít fel, jelentjük, sikerült: már a gyerekeink is szoronganak és elfáradtak az állandósult megfelelési vágyban.

„Általában 6-kor felkelek, tornázok, felöltözök, majd megreggelizek. Apukám elvisz az isibe. Az órák után különórákra megyek, utána haza. Otthon tanulok 7-ig, majd fürdök, vacsizok és lefekszem vagy nézem a híradót.”

Egy iskolás átlagos napja

Ezt egy hetedikes gyerek válaszolta arra a kérdésre, hogy hogyan telik egy átlagos napja. 13 éves. Dühkitörései vannak, ami miatt lelkifurdalást érez. Attól is rosszul érzi magát, hogy néha nem mond igazat: amikor egymás után záporoznak rá a kérdések, és nem is tudja végiggondolni, hogy tud-e, akar-e válaszolni, csak mond valamit.

Szorong az érettségi, az egyetemi felvételi miatt. A kérdésre, hogy ezt ennyi idősen miért, azt válaszolja, hogy mostanában a középiskolai felvételi miatt is szorong. Bár a negyedik osztály után felvételizett már, akkor ugyan nem akarták a szülei, hogy iskolát váltson, csak úgy érezték, hogy nem árt, ha kipróbálja a felvételi helyzetet. 

Az életre készít fel?

Évekkel ezelőtt egy általános iskolai tanítónő azt mondta nekem, hogy azért kell a gyerekeknek az első osztály második félévében táskát hordani az összes aznapra való könyvvel (amit egyébként abban az időben még elsőben nem kellett), hogy megszokják: a következő szeptembertől már mindennap teli táskával kell iskolába menni. Ugyancsak évekkel ezelőtt egy jó nevű középiskola osztályfőnöke a szülői értekezleten linknek nevezte az egyik gyereket, mert csak 4,5 volt az átlaga. 

Ma már a szorongást sem lehet elég korán kezdeni

Egy 14 éves kislány mondja: „Rettegek a sötétben. Nem tudom, hogy változtassak és min … A szüleim… nem tulajdonítanak neki nagyobb figyelmet… kb. semmit… Anya és Apa folyton siet… Nem nagyon vannak igazi barátaim…  Az iskolában a védőnővel szoktam beszélgetni, hetente, kéthetente. Anyáék… tudom, hogy nagyon szeretnek, de nincs rám idejük… Sose mondhattam el, hogy mit érzek. Próbáltam. De ők nem ilyenek. El kell fogadni. Kész.”

Mindenki csodára vár

Egy 15 éves fiú azt mondja, hogy neki soha nem lesz párkapcsolata, mert nem érdemli meg. Készül az atomháborúra, és küzdősport edzésekre is jár, hogy készen álljon, ha valaki megtámadná. Az iskolában jól teljesít, de nem elégedett magával, úgy gondolja, mindig lehetne jobban. Arra vágyik, hogy rátaláljon egy kedves lány, aki pont úgy fogadja el őt, ahogy van. Személyes, közeli, baráti kapcsolatai nincsenek, azt mondja, arra nincs ideje. Várja a csodát. Ahogy sok kortársa. Ahogy mi is.

Két tizenéves megismerkedik egy nyári táborban. Tetszenek egymásnak. Majd jön az iskola, és vele a fiú üzenete: „Ne haragudj, ne kezdjünk bele a kapcsolatba, mert biztos, hogy nem lesz rá időm.”   

Tényleg senki és semmi nem elég jó?

A félelem/szorongás az egyik leggyakoribb téma a 10‒18 éveseknek létrehozott anonim módon felkereshető chaten. Félnek a gyerekek, hogy nem elég jók. Hogy nem lehet őket szeretni. Attól tartanak, hogy rosszul értelmezik, amit várnak tőlük. Szoronganak amiatt, hogy bármit csinálnak, az nem tűnik elég jónak a körülöttük lévő felnőtteknek. Nem akarják megbántani a szüleiket, ezért inkább nem mondják el, hogy mennyire magányosak. Tudják, hogy a szüleik azt szeretnék, hogy boldogok legyenek, ezért megjátsszák, hogy azok. És közben nagyon-nagyon egyedül érzik magukat. Vagy nem képesek eljátszani, ezért inkább elvonulnak valahová, ahol nem látszanak. Látható ok nélkül dührohamot kapnak. Van, aki úgy érzi, mindent megkap, és nem tudja, hogy mitől depressziós mégis. 

A túlterheltség és az abból fakadó stressz nem természetes, nem ennek az életkornak a velejárója

Ne áltassuk magunkat, hogy ez mind a felnövéssel jár, a kamaszkort jellemző érzésvilág, viselkedésforma. A gyerekek 6 éves kortól súlyosan túlterheltek, és sokuknak semmilyen „szelep” nem áll a rendelkezésére, hogy a fáradtságát, frusztrációját, bánatát lerakja, vagy akár az örömét megossza. Az iskola bünteti, ha gyerekként viselkednek, otthon meg szinte idő sincs rá. 

Mit csinálunk mi szülők, felnőttek a gyerekeinkkel? Miért nem védjük meg őket ettől az esztelen hajszától? Miért fogadjuk el, hogy most ez van az iskolában, hogy minden deklaráció ellenére a gyerek a legkevésbé fontos? Biztos, hogy így kell lennie? A gyerek eszköztelen. De biztos, hogy a felnőttek is csak annyit mondhatnak, hogy ez van, és kész? Biztos, hogy ilyen életet akarunk a gyerekeinknek? 

Az egészség már nem fontos

Hogy lesz belőlük egészséges felnőtt, ha már gyerekként nem alszanak eleget, nincs idejük játszani, barátkozni, ismerkedni vagy csak úgy elmélázni? Ha azt ültetjük beléjük, hogy nem érdemelnek meg egy párkapcsolatot? Ha már az általános iskolában elhiszik, hogy épp most teszik tönkre az egész életüket azzal, hogy nem sikerült jól egy felmérő dolgozat? Ha a védőnőnek tudják csak elmondani, hogy hogy vannak? 

Minden kiszervezhető?

Ha valamit nem értünk a gyerek viselkedésében, ha tüneteket látunk, ha bepisil éjszaka, ha fél a sötétben, pszichológushoz küldjük. Ha otthon veszekednek a szülők, és a gyerek láthatóan szorong emiatt, őt visszük pszichológushoz. Ha nem az iskola elvárásainak megfelelően viselkedik, pszichológushoz vele! Ha agresszív vagy túlságosan magába húzódó, segítsen a pszichológus.

Nem lehet minden gyereket pszichológushoz küldeni, akit a szülei nem védenek meg (és az még enyhe kifejezés, hogy ‘megvédeni’: sokszor maguk hajszolják bele) ettől az őrülettől, a hajszolt, nem gyereknek való életmódtól. Már csak azért sem, mert nincs is elég gyerekpszichológus. De a gyerekeknek sem lenne rá idejük: az egész napjuk be van táblázva. 

Készült a WMN cikke alapján.

Kiemelt kép innen