Kamaszkori depresszió, szorongás és magány. Szívemen viselem ezt a témát. Szeretném, hogy ha valaki abban az élethelyzetben van, amikor úgy érzi, hogy semmi sem fontos – sem az, amit érez, sem az, ahogyan telnek a napjai –, és mindennap szomorú, igazából még felkelni is szenvedés… akkor tudja, hogy DE! Igenis fontos! Kell és lehet is vele foglalkozni. Mert te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem hiszti, és nem divat. De nem ám!
A magányról szeretnék írni, amit nagyon nehéz megosztani másokkal, mivel pont azért érezzük, mert nem tudjuk, hogyan tudunk az adott állapotban kapcsolódni. A kapcsolatok ki tudják elégíteni azt az igényünket, hogy ne érezzük magunkat egyedül ebben a világban. Mégis időről időre vagy akár hosszabb ideig magányosnak érezhetjük magunkat akár a barátaink, a családunk körében vagy a párkapcsolatunkban is. Mi ennek az oka? És mi a magány?