Szülőként az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy óvjuk, védjük gyerekeink testi és lelki épségét. Sokakban felmerül a kérdés, hogy miként készíthetjük fel őket arra, hogy idővel maguk is tudjanak vigyázni saját magukra. Hogyan segíthetjük elő egészséges lelki fejlődésüket?
A gyerek lelki épségének a védelme
A megoldás a gyerek születésétől kezdve a szülők kezében van. A gyerek lelki épségének védelme ott kezdődik, hogy azt tapasztalja, hogy tisztelik őt: a személyiségét, a határait, az igényeit, a kívánságait, az egyéniségét, az érzéseit ‒ mindezek már nagyon fiatal korban megmutatkoznak. A gyerek biztonsága azon alapul, hogy pici korától megkapja-e az őt megillető szeretetet és tiszteletet. Ez nem azt jelenti, hogy minden kívánsága teljesülhet, hanem azt, hogy bármit is szeretne, bármit érezhet, bármit kimondhat, bármitől félhet, sosem teszik nevetségessé, nem alázzák vagy szidják meg érte.
Ezért fontos a „jó alap”
Ha egy gyerek olyan közegben él, ahol tiszteletben tartják, ahol úgy szeretik, ahogy igényli, ahol nem kell szégyellnie magát, ahol értékelik, ahol nem ér kevesebbet, mint bárki más a családban, akkor ehhez a jó bánásmódhoz szokik hozzá. Ebből pedig egyenesen adódik, hogy feltűnik majd neki, és zavarni fogja, ha bárhol, bármikor ettől eltérő viselkedést tapasztal. Ezen alapszik minden egyéb felkészítés és minden egyéb védelem. Minden óvintézkedésnél erősebben hat a gyereklélekre, és minden szülői felkészítésnél jobban védi, ha a napjai úgy telnek, hogy szeretik, elfogadják, és teljes értékűnek érezheti magát.
Miért fontos, hogy ki tudjon állni magáért?
Az a gyerek, akit a saját családja nem tart tiszteletben, csak neki kell tiszteletben tartania a felnőtteket, nem tanul meg kiállni magáért. Nem tűnik fel neki, ha az otthonán kívül tiszteletlenül bánnak vele, megsértik a határait, hiszen a saját családjától is ezt szokta meg. Számára ez válik természetessé. Ha valaki gyerekként kénytelen elfogadni a méltatlan bánásmódot, az még ártalmasabb, mint ha egy felnőttel történik ugyanez. Egy gyereknek szüksége van arra, hogy jónak lássa a környezetét, hogy a szüleiről azt gondolhassa, hogy jó szülők, jó emberek, hiszen tisztában van azzal, hogy ki van szolgáltatva nekik. Sosem gondolhatja, hogy az anyja, apja rosszul vagy rossz szándékkal csinál valamit, mert azzal minden biztonságérzetét elveszítené. Így, ha nem tisztelik, nem úgy szeretik, ahogy neki arra szüksége van, csupán egyet gondolhat: azt, hogy ő ezt érdemli.
A rossz bánásmódot nem lehet „kiérdemelni”
Márpedig ha saját elképzelései szerint ő rossz bánásmódot érdemel, akkor azt fogja eltűrni az óvodában, iskolában és bárhol máshol is. Az a gyerek, akivel a saját szülei bánnak méltatlanul, nem tanul meg védekezni ez ellen, azt gondolja, kötelessége elviselni. A gyereket az védi a leginkább, ha szüntelenül azt érzi, hogy ő rendben van, jót érdemel, méltó a megfelelő bánásmódra. Ha otthon ilyen közegben nő fel, mindenhol ugyanezt fogja elvárni. Így sokkal valószínűbb, hogy ha valaki bántja, akár a rokonok, ismerősök közül vagy az iskolában, óvodában, edzésen, zeneórán, boltban vagy bárhol, akkor szólni fog.
Aminek nem szabadna normává válnia
Akit otthon nem tisztelnek, lekezelnek vagy kicsúfolnak, nem fog szólni a szüleinek, ha másutt bántják. Egyrészt azért, mert azt gondolja, hogy ez így természetes, másrészt azért, mert az ember nem fordul olyanhoz a bajban, akitől hasonló viselkedést tapasztalt.
Kihez fordulhat a gyerek, ha bajban van?
A másik fontos dolog, ami a gyerek önvédelmi képességének kialakulásához szükséges, hogy érezze: bármit elmondhat a szüleinek, hinni fognak neki, és segítenek. Ehhez arra van szükség, hogy kisbaba korától kezdve a segítségére legyünk a számára nehéz helyzetekben, ne tegyük nevetségessé, ne éreztessük vele a kiszolgáltatottságát, és azt, hogy nélkülünk nem boldogul. Soha ne alázzuk meg, és ne becsüljük alá a gondjait. Ha egy gyerek éjszaka sírva rohan át a szüleihez, hogy nagyon fél, mert épp boszorkányról álmodott, és a szülők leintik azzal, hogy „ne legyél már buta, boszorkányok nincsenek!”, „normális gyerekek nem félnek ilyen hülyeségektől”, akkor nem segítséget kap, hanem összezavarják. Azt tapasztalja, hogy a szülei nem értik meg őt, nem hisznek neki, és még csak meg sem próbálják megnyugtatni. Legközelebb már jobban átgondolja, hogy forduljon-e a szülőkhöz egy számára nehéz helyzetben.
Akad otthon értő fül és figyelem?
Sok szülő panaszkodik, hogy a gyerek nem mond el neki semmit, nem avatja be az életébe. Pedig lehet, hogy már sokszor próbált a szülővel megosztani egy számára óriásinak és megoldhatatlannak tűnő problémát, de nem talált értő fülekre. Ha a szülő azt szeretné, hogy a gyereke kamaszkorában is meséljen az életéről, vagy hozzá forduljon, amikor baj van, annak úgy tud megágyazni, hogy egészen kicsi korától fogva támogatóan, nyitottan fogadja a gyerek közléseit, panaszát, fájdalmát, és elhiszi, amit a gyereke mond. Nem kételkedik az érzelmeiben, tiszteletben tartja az érzéseit, még akkor is, ha esetleg nem mindig érzi át azok súlyát.
Lehet őszinte?
Ha egy gyereknek nem kell attól félnie, hogy lekicsinylik a problémáit, jóval nagyobb valószínűséggel avatja be a szüleit az élete részleteibe kicsit idősebb korában is. Például egy hároméves kislánynak lehet, hogy épp az a legnagyobb gondja, hogy ki legyen a legjobb barátnője, és szörnyen bántónak érezheti, ha a szülő lekicsinyli a dilemmáját.
Érti valaki, amit mond(ana)?
Az a mondás, miszerint „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”, arra utal, hogy a gyerek felelőssége, hogy megértik-e őt a szülei. Minden gyerek azzal az igénnyel születik, hogy a környezete szeresse, elfogadja és megértse. Ha azzal szembesül, hogy egyedül marad a gondjaival, lehet, hogy egy idő után úgy dönt, inkább nem mond el a szüleinek annyi mindent, mert nem akar szembesülni a meg nem értésükkel, nem akarja nevetségesnek, szánalmasnak érezni magát a félelmei, érzései, problémái miatt.
Az empatikus, figyelmes szülő
Ha arra vágyunk, hogy a gyerekeink szóljanak nekünk ha bajban vannak, avassanak be a gondjaikba, beszéljünk meg mindent együtt, akkor legyünk ott kicsi koruktól fogva értő fülként, érezzük át a problémájuk, félelmük súlyát. Másképp nem működik, másképp ez is csak egy szülői elvárás marad a sok közül. Nem a gyerekeinken, csakis rajtunk, szülőkön múlik, hogy meg tudjuk-e teremteni azt a légkört, amelyben a gyerek úgy érzi, megértik őt.
A bizalom
Kamaszok szülei sokszor kérdezik, hogy miért nem bízik bennük, miért nem mond el nekik semmit a gyerekük. Lehet-e ezen változtatni, ha már nem is olyan kicsi? A szülő mindig változtathat a saját viselkedésén, és ezzel esélyt adhat a gyereknek arra, hogy ő is változtasson. Ha a szülő ‒ akár az eddigi viselkedésétől eltérően ‒ elkezd figyelni arra, amit a gyerek mond, nem vág közbe, nem kérdőjelezi meg, nem vonja felelősségre, akkor idővel a gyerek is eljuthat oda, hogy jobban megbízik abban, hogy figyelnek rá, megértik. Ez nem egyik napról a másikra történik, és nagyon könnyű elveszíteni az éppen kialakuló bizalmat. Fontos tehát, hogy a szülő kitartóan odafigyeljen, újra és újra bizonyítsa, hogy fontos neki, amit a gyerek mond, ami vele történik.
A türelem
Ha valaki szülőként azt érzi, eddig elszalasztotta a lehetőséget, amikor a gyereke épp behívta őt a világába, még nincs minden veszve. De nem várhatjuk a gyerektől, hogy egy délután alatt kiépüljön benne az a bizalom, amelyhez évek kellenek. Türelem kell, tapintat és finomság a szülő részéről.
A jó partnerség
Minden gyerek lelke egy szentély. Meg kell adni a módját a belépésnek: levesszük a bakancsot, a kalapot attól függően, hol milyen szokások élnek, ezzel is kifejezve a tiszteletünket. Ha a gyerekünkhöz szeretnénk érzelmileg közelebb kerülni, ha szeretnénk, hogy beengedjen a saját világába, akkor segít, ha magunkkal egyenrangúnak kezeljük, ha fizikailag, lelkileg egy szinten vagyunk vele akármilyen idős, és a lehető legnagyobb tapintattal és finomsággal közeledünk hozzá. Nincs nagyobb ajándék egy szülőnek, mint amikor közel kerülhet a gyereke lelkéhez, és nincs ennél hatásosabb felvértezése egy gyereknek bármiféle bántás ellen.
Sebestyén Eszter
Kiemelt kép innen
