Az élete egy bizonyos szakaszában minden gyerek rákérdez arra, hogy mindannyian meghalunk-e, amelyre tulajdonképpen csak egyetlen jó válasz létezik: igen. A felnőttek sokszor elhárítják a gyerekek halállal kapcsolatos kérdéseit, de mire is kíváncsi tulajdonképpen ilyenkor az óvodás gyerekünk? Nem biztos, hogy a konkrét válaszra van szüksége, inkább elsősorban arra, hogy erről beszélgessünk.
Nagyon figyeli azt is, hogy hogyan reagálunk: megijedünk, eláll egy pillanatra a szavunk, nem is tudjuk, mi a jó válasz? Lehet, hogy így lesz, ám ez egyáltalán nem baj. Mint minden más helyzetben, ekkor is az a legfontosabb, hogy legyünk hitelesek, legyünk érzelmileg elérhető szülők, és csak azt mondjunk, amit hiszünk. Mondjuk ki, amit érzünk („Hát most jó nehezet kérdeztél…”, „Nagyon váratlan a kérdésed…”), legyünk kíváncsiak, és kérdezzünk. Vajon honnan jöhet ez az érdeklődés: történt valami az óvodában, amiről hallott, vagy a korosztálynak megfelelően kíváncsi? Az a jó, ha a válaszunk nem elutasító és hárító, hanem érdeklődő. Kifejezhetjük azt is, hogy mi mindent tehetünk és teszünk azért, hogy egészségesek maradjunk.
A gyerekek a problémákat hasonlóan kezelik. Nagy baj, ha egy barátjuk éppen nem játszik velük, mint ahogyan nagy baj az is, hogy meghalt a nagymama. De ha odafigyelünk, amikor arról mesél nekünk, hogy Andris mostanában nem barátkozik vele, vagy arról, hogyan készített ma csokitortát homokból, akkor azt érzi, hogy komolyan vesszük, fontos nekünk, amit mond. Ez a figyelem a későbbi nehezebb, mélyebb témák átbeszélését segíti, hiszen azt tapasztalja meg, hogy ha valamit mesél, akkor figyelünk, ha valamit kérdez, akkor válaszolunk.
A gyereket minden nehézségtől és fájdalomtól szeretnénk megvédeni és megkímélni. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez a különben természetes szülői attitűd nem vezet jó megoldáshoz. A gyerekeket nem a halálról és a veszteségekről való beszélgetéstől kell megvédeni, hanem az életre kell felkészíteni, amelynek természetes velejárója a halál. Ha nem őszintén és a koruknak megfelelően beszélünk a gyerekekkel tulajdonképpen bármilyen témáról, akkor a titkolózás, a kegyes hazugság útját választjuk. Pedig a titok a gyerekek számára nehezen kezelhető, nehezen elviselhető. Ha a felnőtt nem válaszol, vagy másra tereli a szót, azzal megrémíti őt. Ha a nagypapa meghal, de a gyerek nem kap választ, vagy nem a valódi választ kapja arra a kérdésre, hogy „hol van a nagypapa?”, akkor titkolózni kezdünk, ami bizalomvesztéshez vezethet. A gyerekek a fájdalmat és a halál tényét könnyebben feldolgozzák, mint a bizalom elvesztését.
A fájdalom, a gyógyíthatatlan betegség, a baleset, a halál mind olyan történések, amelyekkel magunk sem szívesen találkozunk, holott tudjuk, hogy az életünk részei. Mivel ezek olyan kérdések, amelyekről még a felnőttek között is nehéz beszélgetni, vagy akár magunk is nehezen gondolunk bele, így a legtöbbször akkor találkozunk ezekkel a témákkal, amikor már az ajtónkon kopogtat. Ahhoz, hogy a gyerekekkel hitelesen és önazonosan tudjunk a halálról beszélni, elkerülhetetlen a halálhoz való viszonyunk átgondolása. Bíró Eszter hospice-ban dolgozó tapasztalt pszichológus így fogalmaz: „a bennünk lévő halálfélelem nem nő, hanem csökken, ha szembe merünk nézni a halandósággal”.
Nemcsak nekünk, de a gyerekeknek is biztonságot ad már önmagában az is, hogy lehet a veszteségeinkről beszélni, ki lehet azt mondani, hogy meghalt valaki, aki fontos volt.
Életkori sajátosságok
A gyász feldolgozásában az életkori sajátosságoknak nagyon fontos a szerepe. Az óvodás korú gyerekre az énközpontú gondolkodás a jellemző, emellett azzal is tisztában vannak már, hogy a cselekedeteiknek van következménye. „A nagymama azért halt meg, mert nem vettem fel azt a sapkát, amit nekem kötött. Én vagyok tehát a felelős a haláláért.” Nagy különbség még a felnőttek gyászához képest, hogy nem tudnak folyamatosan erre gondolni, időről időre képesek ugyanolyan önfeledten játszani, mint korábban. A gyerekeknek nagyon nehéz elviselniük a gyászt, ezért igyekeznek elkerülni, ám ez semmiképp nem jelenti azt, hogy nem gyászolnak, vagy már hamar túlteszik magukat a veszteségen.
A nagyobb gyerekek viselkedése megváltozhat. Sok esetben nem kapcsoljuk össze a deviánsabb viselkedést a gyásszal. A kamaszkor különösen érzékeny időszak, amikor minden egyszerre változik körülöttük és bennük. Ebben az időszakban különösen nehéz gyászolni pl. egy olyan elvesztett apát, akivel szemben éppen az életkori sajátosságból eredően most lázadni kellene.
A közösség szerepe a gyász feldolgozásában
Korábban a gyerekekkel nemcsak a szülők és a nagyszülők beszélgettek a halálról, annak elfogadásáról, hanem a közösség minden tagja, ha éppen alkalom adódott rá. Ma már szűkebb körben sem beszédtéma a veszteség, a halál, pedig a közösségnek nagyon nagy a szerepe a feldolgozásban. A gyerekek óvodai vagy iskolai közege nagy segítséget adhat a nehéz időszakban. Lehet ez egy olyan tér, ahova szívesen mennek a gyerekek, mert a „régi”, a korábbi „normális”, megszokott világot jelenti, amikor még minden rendben volt. Az is előfordulhat, hogy nem szívesen mennek a megszokott közösségbe, mert ott mindenki sajnálja őket, szomorúan néznek rájuk, és nem úgy kezelik őket, mint korábban. Mint bármilyen más helyzetben, a gyász feldolgozásában is nagy különbségek vannak a gyerekek között. A legjobb, amit a közösség tehet, hogy nyílt, őszinte közeget teremt a gyerek körül, ahogyan a család körül is, hiszen az elvesztett családtag másnak barátja, kollégája, jó ismerőse volt.
A gyász feldolgozásában óriási szerepe lehet az önsegítő csoportoknak, hiszen a gyerek olyanokhoz kapcsolódhat, olyanokkal beszélhet, akik hozzá hasonló cipőben járnak. Jobban megértik egymás helyzetét, megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül.
Hogyan segíthetünk a gyereknek?
A kisebb gyerekek sokszor nem bírják el azt a sok érzelmet, ami egy ilyen veszteség során a környezetükre és rájuk rakódik. Néha úgy érezhetik, hogy téglákkal teli felnőtt hátizsákot cipelnek, amelyet sokszor nagyon nehezen bírnak el. Játékkal, rajzolással, beszélgetéssel, a döntéseinkbe való bevonással segíthetjük őket. Támogassuk abban, hogy kifejezhesse az érzelmeit. Előfordulhat, hogy mi magunk sem vagyunk képesek senkivel beszélni az első időszakban. Ha azonban a gyereket magára hagyjuk, ha nem beszélünk arról, akit elveszítettünk, nem emlékezünk rá, akkor azt tapasztalhatja meg, hogy így múlik el minden, emlékezés nélkül. Ha pedig ő maga szomorkodik néha, visszagondol, emlékezik arra, aki meghalt, akkor azt gondolhatja, biztos vele van valami probléma lehet, mert más nem teszi ezt. A fájdalom és az érzelmek eltitkolása, a gyerek kímélése tehát nem segít.
Előfordulhat, hogy magunk is félelmet élünk át, amikor a halottról, a halálról beszélünk a gyereknek. Félelmetes sokszor, amit mondunk, a nem tudásnál azonban nincs félelmetesebb.
Hogyan segíthetünk a szülőnek?
A legtöbbet akkor segítünk, ha hagyunk időt a gyászolásra, miközben mellette vagyunk. A gyász kezdeti szakaszában nagyon sokan ajánlanak segítséget, de egy idő után a legtöbben eltűnnek. Ne sürgessük, de ne is mondjunk le róla.
A gyerekeknek a szüleikre van a legnagyobb szükségük, az ő közelségükre, a velük való beszélgetésekre, közös emlékezésre. Segítsük a szülőt abban, hogy őszintén tudjon beszélni a gyerekével, és ha lehet, a temetésre is el tudja vinni.
Gyerekekkel a veszteségekről, a halálról beszélni egyik életkorban sem könnyű. A gyász krízishelyzet – a fájdalmat, a rossz érzéseket nem tudjuk sem felnőttként, sem gyerekként megúszni. Ha egy gyerek meg tudja tanulni, hogy különböző életszakaszaiban hogyan birkózzon meg azzal, hogy akit elvesztett, az más soha nem lesz vele, akkor idővel a „gyászt körbenövi az élet”.
Olvasmányok felnőtteknek
Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek. (Pont, 2000)
Biró Eszter–Bérczes Tibor: A halál életkérdés. (Corvina, 2020)
Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? (Kharón Thanatológiai Szemle, 2009/4.)
Irvin D. Yalom: Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése. (Park Könyvkiadó, 2018)
Olvasmányok gyerekeknek
Agócs Írisz–Innes Shona: Az élet olyan, mint a szél (Kolibri, 2014)
Singer Magdolna: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak…és azután? (Móra, 2011)
Florence Jenner–Metz: Neked írok, Apu! (Csimota, 2009)
Barbara Walsh: Sammy az égen (Pongrác, 2012)
Benji Davies: Nagypapa szigete (Móra, 2016)
Patrice Karst: A láthatatlan fonal (Kulcslyuk, 2020)
Pernilla Stalfelt: Halálkönyv (Vivandra könyvek, 2006)
Szepes Mária: Harkály anyó (Móra, 1983)
Stáhly Katalin pszichológus
A cikk a Napfogyatkozás Egyesület által szervezett, a „Gyászoló gyerek segítése” című szakmai napon elhangzottak alapján készült. Előadók: Békési Tímea gyászcsoportvezető, addiktológiai konzultáns, családi tanácsadó jelölt, metamorphoses meseterapeuta, etnográfus és Szabó Márta pedagógus, gyászcsoportvezető, gyászkísérő, coach. A program az Egyesület a gyászoló gyerekeket segítő szakmai programjának keretében valósult meg.
A gyász feldolgozásában segítséget kaphatunk szülőként és segítő szakemberként is. A Reményvirág programról bővebben itt lehet tájékozódni.
Kiemelt kép innen.
