Előfordulhat, hogy szülőként abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy szeretnénk nyomatékot adni az álláspontunknak egy, a gyerekünkkel kialakult vitás helyzetben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyenkor a szülői tekintély érvényesítésének egyik gyakori eszközévé válik a digitális eszközökhöz való hozzáférés megvonása, korlátozása, követelményekhez kötése. Számos szülő arról számol be, hogy egyszerűen úgy érzi, nincs más lehetősége: a mobil/az Xbox az egyetlen dolog, amely annyira fontos a gyereknek, hogy csak ezeken keresztül tud rá hatni. Miközben ez valóban nehéz szituáció, mire lehet szülőként mégis odafigyelni egy-egy ilyen helyzetben?
Először is fontos rávilágítani arra, hogy habár szülőként a legtöbb esetben nyerő választásnak tűnik „elzárni a digitális csapot”, mégis érdemes megnézni, hogy milyen egyéb eszköz állhat rendelkezésünkre, amelynek a bevetésével továbbra is kifejezhetjük és megfogalmazhatjuk valós célunkat a gyerekünk felé.
Automatikus a büntetés – de hogy lehetne másként?
Nézzünk egy példát: szülőként azt mondjuk a gyereknek, hogy egy rossz jegy egyenlő egy hét mobiltelefon-megvonással, vita lezárva, mindenki mehet a dolgára.
Következetesnek és hatékonynak tűnő megoldás a fenti, de talán érdemes megvizsgálni ezt a szemléletet egy kicsit közelebbről. Sokszor az elsődleges motiváló eszköz a szülők kezében a digitális eszközökhöz való hozzáférés szabályozása. Ugyanakkor a legfőbb probléma sokkal inkább az, hogy mindez gyakran „automatikusan” történik, és a szülő gyakran nem kíséri végig azt a folyamatot, amely a büntetés és annak feloldása között feszül, a gyerek pedig nem aktív részese, csupán elszenvedője lesz a helyzetnek. Viszont ha a gyereknek esélyt adunk arra, hogy tanuljon az adott szituációból, és sikerélménye legyen amiatt, hogy jóvá tudott tenni valamit, nagyobb eséllyel érti meg a szülő szempontjait is.
A jóvátétel olyan cselekvési terv, amelyet a nemkívánatos helyzet megoldására a szülő és a gyerek közösen találnak ki. A szülő nem marad passzív a jóvátétel alatt sem – mint lenne akkor, ha egyszerűen csak kiszabna valamilyen büntetést –, hanem támogatóként, aktívan részt vesz a jóvátételben, segít a gyereknek.
A fenti példánál maradva látható, hogy szülőként egy fontos dolgot elfelejtünk: számba venni minden más körülményt, amely szerepet játszhat egy jó vagy éppen rossz érdemjegyben. Az élet sajnos nem olyan egyszerű, hogy a digitális eszközök használatával töltött időt közvetlenül jó jegyre vagy elfogadható magatartásra lehet váltani. És fordítva: a digitális eszközök nélkül eltöltött idő sem fogja elhozni a várt eredményt. Tehát még ha kevés energiánk is van egy adott helyzet minden aspektusát számba venni és átbeszélni, akkor is érdemes minden alkalommal olyan következmény, jóvátételi lépés megtalálására törekedni a gyerekkel közösen, amely az adott helyzetet segít rendbe hozni. Lehet, hogy egyből nekünk sem jut eszünkbe, hogy mégis mi is lehetne a legjobb jóvátételi lépés, de talán nem is az a lényeg, hogy minél hamarabb megtaláljuk, hanem maga az út, amelyen keresztül haladva egy kicsit lelassulunk, és egymásra figyelünk.
A szófogadás lenne a modern szülők egyik legnagyobb ellenfele?
Persze – a fenti példánál maradva – csak akkor zárhatjuk szülőként sikerrel a műveletet, ha a gyerekünk szót is fogad. Ha szülőként a sikeres kiállásunk egy-egy helyzetben ezen múlik, akkor elég egy apró dolognak balul elsülnie, és egyik pillanatról a másikra egy olyan zsákutcában érezhetjük magunkat, ahol egyre súlyosabb „blöffökkel” navigálunk.
Sokszor kamuzunk: amiket mondunk, még mi magunk sem gondoljuk komolyan, nemhogy megpróbálnánk azokat tényleg be is tartatni. Így van ez például egy kütyümentes időszak kijelölésével is. Elvárjuk, hogy a gyerek fogadja el a rossz jegy következményeként kiszabott egy hét telefonmentes „büntetést”, de mi magunk el sem tudnánk képzelni, hogy akár telefon nélkül induljunk el otthonról. Ha egy pillanatra megállunk, és sorra vesszük a közös életünk jól működő más területeit, gyakran azt találhatjuk, hogy a szülői tekintély túlhangsúlyozása helyett a kompromisszumkészség és a támogató következetesség azok az alappillérek, amelyek meggátolhatják a helyzet elmérgesedését.
Nem csatába megyünk, az állóháború elkerülhető
Egy elmérgesedő helyzetben előfordulhat, hogy a meghátrálás egyre kevésbé opció a számunkra. Viszont azt is észre kell vennünk, hogy nemcsak mi érezhetjük kudarcnak a visszavonulást, hanem a vitává fajult helyzetben a gyerekünk számára is kudarc lenne, ha együttműködésre adná a fejét. Fontos, hogy eszünkbe jusson: a valós célunk az, hogy kölcsönös együttműködést alakítsunk ki a gyerekünkkel, és a szófogadás lehetőség legyen a számára, nem pedig kötelezettség. Ha mi magunk nyitottak vagyunk az együttműködésre – és feladjuk, hogy közvetlenül irányítani akarjuk a gyerekünk viselkedését –, az nem jelenti a szülői tekintélyünk kudarcát, inkább azt, hogy olyan példát mutatunk, amely az emberi kapcsolatot és az életünk folyamán elengedhetetlen rugalmas hozzáállást helyezi előtérbe.
Tehát ne feledjük, sosem késő elkerülni egy „állóháborút”, és ha mi magunk is rugalmasak vagyunk, alkalmazkodunk a helyzethez, akkor az együttműködés fontosságát képviseljük – és nem a mindenek feletti szófogadás elváró tekintélyét. Vegyük tehát figyelembe a gyerekünk szempontjait és azt, hogy a céljaink akkor lehetnek igazán közösek, ha mindenki magáénak érzi, és a szabályok is mindenkire egyaránt vonatkoznak a családban.
Szülőként nem nyerni kell, hanem kitartani és jelen lenni
Tagadhatatlan, hogy napjainkra a szülői szerepek részben megváltoztak. Korábban ténylegesen a szófogadásra és a szabálykövetésre nevelték a gyerekeket – természetesen a legtöbb esetben mindez a lehető legempatikusabb eszközökkel volt sikeres. Napjainkban ez a szerep eltolódott a szófogadás helyett az együttműködés felé, amely elsősorban abból fakadhat, hogy szülőként tudatosan példamutatásra és empátiára törekszünk.
Azonban azt is látni kell, hogy az egyre dinamikusabban változó körülmények között az együttműködés és a rugalmasság azok a skillek, amelyek felkészítenek egy gyereket az életre. Ennek elsődleges eszköze a transzparencia, a kérdésekre és a problémákra való nyitottság, a vélemények és az igények konstruktív kommunikálása, illetve a konstruktív párbeszéd akár egy olyan helyzetben is, amelyet amúgy egy hét telefonmegvonással könnyű lenne rövidre zárni. Természetesen hozzá kell tenni, hogy az internetet és a digitális eszközöket mára már nem tudjuk kizárni az életünkből.
Lehet-e a kütyüket nevelési eszközként bevetni?
Az információt ma elsősorban a világháló szolgáltatja az okoseszközökön keresztül nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek számára is. A felnőttek szerepe az, hogy segítsék az eligazodásban a gyerekeket, ezt pedig nem lehet automatikusan kiszabott szankciókkal kiváltani. Érdemes felülvizsgálni a szokásainkat, ha a digitális kütyükre minden fenntartás nélkül elsősorban motiváló eszközökként tekintünk, hiszen ezek szerepe és funkciója az életünk szinte valamennyi területén más és más. Ezt úgy lehet leginkább feloldani, ha egyrészt a digitális eszközöket szétválasztjuk a motivációtól – tehát szülőként feladjuk ezt az „ütőkártyát” –, másrészt ha együttműködésre törekszünk ahelyett, hogy a szülői tekintélyünknek adnánk nyomatékot egy adott helyzetben. A legszerencsésebb, ha a kütyühasználatnak eleve van egy közösen, konstruktív módon kialakított rendszere, amelyet a szülő és a gyerek is elfogad, és amelynek a keretei között a gyerek szabadon mozog.
Ha szülőként és felelős felnőttként jelen vagyunk, és a gyerekünkkel közösen gondolkodunk a nehéz szituációkban, akkor kimondhatjuk, hogy valóban „nyertünk”, ráadásul egy win-win helyzetet teremtettünk a gyerek megélése szempontjából is.
Bakti Tamás pszichológus
Kiemelt kép innen
