A gyerekek személyiségfejlődésében nagy szerepe van a képzeletnek. A 17 éves szerzőnk azt írta meg, hogy milyen szomorú, amikor a felnőttek elfelejtik, hogy a világ tele van varázslattal.
Próbálok elaludni. Apu lekapcsolta a villanyt, bezárta maga mögött az ajtót. Tudom, hogy ébren vannak. Anyu mosogat, apu focit néz. Én pedig nem tudok elaludni. Kinyitom a szememet. Várok néhány percet, amíg hozzászokom a sötéthez, és elismételem, amit a sárga ruhás kislány mondott a játszótéren: „Az ott nem egy óriás, hanem egy fa! Az a fa, ami alatt homokoztunk.” Az ott nem egy szörny, hanem csak a polcom, a játékokkal. De mintha valami mozdulna… Nem, az nem lehet.
Szörnyek, boszorkák, manók és tündérek
csak a mesékben léteznek. Keresem a macit a sötétben. Megszorítom. Beszívom az illatát. Fúj! Levendulás mosópor. Anyu tegnap kimosta. Már nincs olyan jó illata, mint a mama mosószerének. De én a mama mosószerét szeretem! Igaz, hogy anyu öblítőt használ, mama pedig port, de az övét jobban szeretem. Nyárillata van. Nyáron mindig két esti mese hangzott el, mert az első után még világos van. Aztán a meséskönyv utolsó fejezete után mama tejet melegített nekem, kakaót szórt rá, a tejszínhabja pedig mosolygott. Anyu mindig vasárnap jött értem, akkor is meséltem neki, hogy a mama kakaóján a tejszínhab mosolyog, mire anyu felvonta a szemöldökét, és azt mondta: „Ugyan már, hogy mosolyoghatna a tejszínhab?! Ne beszélj zöldségeket, kislányom!”, aztán visszafordult a papához, és számokról kezdtek el beszélni.
Nem értette meg.
Otthagytam őket, és kimentem Apuhoz a garázsba. Neki is elmeséltem, hogy a tejszínhab mosolygott. Azt válaszolta, hogy „Anyuka! Milyen mesét nézett ez a gyerek?”.
– Mama! – kiáltottam, mire mama ijedtében elejtette a gyümölcsöt.
– Tessék, Angyalom! – szólt vissza mosolyogva.
– Elköszönhetek Julcsitól?
– Persze, menj csak!
Julcsi a „mamabarátnőm”.
A szomszéd lakásban lakik, de csak szünetekben találkozunk, mert Ausztriában tanul. Én pedig a fővárosban. Igaz, hogy Julcsi már felsős, de még neki is van babaháza és hajasbabái, amiket mindig megcsodálok.
– Szia! Nagyon fontos dolgot szeretnék neked mondani – kezdtem, mikor Julcsi kinyitotta a lakásajtót.
– Gyere be! Éppen a babaházat rendezem át.
– Szerinted a tejszínhab tud mosolyogni? – kérdeztem nagyon komolyan.
– Minden tud mosolyogni. És sírni is! Mikor Ausztriában vagyunk, és úgy érzem, jó ott nekem, felnézek a hegyekre, és azt látom, hogy mosolyognak, és velük együtt mosolyog a nap is, pontosan úgy, ahogyan az ovisok rajzolják a lapok szélére. Amikor pedig valami rosszul sikerül, azt látom, hogy a hegyek is komorak, a felhők pedig dühösek. A múltkor elmeséltem ezt a nagybátyámnak, aki először járt az Alpokban. Csak legyintett, és azt mondta, hogy biztos beteg vagyok – mesélte Julcsi.
– Anyu szerint viszont nem tud mosolyogni a tejszínhab a kakaón. Én pedig láttam, hogy mosolyog – szomorodtam el. Julcsi közelebb húzott magához, és suttogni kezdett.
– Ha neked mosolyog a tejszínhab, nekem pedig kacagnak a hegyek, akkor ez tényleg így van, de soha ne felejtsd el: Vannak dolgok, amelyek túl nehezek a felnőttek számára. Csak a gyerekek érthetik meg!
Bodnár Lili Anna (17 éves)
Kiemelt kép innen
