A gyerekek és a tanárok között is van, aki örömmel várta a szeptemberi iskolakezdést, de olyan is, aki nem. Az a tanár, aki szorongva gondol az első alkalomra, amikor belép az új vagy már korábban is tanított „problémás” osztályba, biztosan tudja, hogy mitől is tart.
A tanár és a diák is a csomagjaival együtt érkezik órára
A legtöbb ember nem szereti, ha félnek tőle, ha olyan viselkedésre számítanak tőle, amire ő szándékosan nem adott okot. Így vannak ezzel a gyerekek, fiatalok is. Ha órán egymással beszélgetnek, nem figyelnek, olyasmit csinálnak, amit az órán az iskolai házirend vagy egy-egy tanár szerint nem kellene, azt többnyire nem azért teszik, mert ezzel a tanárt akarnák bosszantani vagy kifejezetten „szívatni”. Azért viselkednek így, mert millió egy dolog van, ami ugyanúgy hozzátartozik a felnövésükhöz, mint a tanulás, és ami az órán ugyanúgy foglalkoztatja őket, mint a tanórán kívül. Például az, hogy a padtársuknak új frizurája, új cipője, esetleg új szerelme van. Vagy hogy az osztályba új gyerek jött, akit jól meg kell figyelni, mielőtt eldöntik, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá. Hogy otthon megint veszekedtek a szülei a reggeli induláskor. Esetleg az, hogy délután edzés lesz, új edzővel, akiről még nem lehet tudni, hogy hogyan segíti majd az ő teljesítményét. Vagy hogy vajon a tanár mit vár tőle, amikor hatodszor megkérdezi, hogy „Enikő, miért nem figyelsz”? Most tényleg mondja el, hogy azért nem figyel, mert reggel megjött, de nem volt ideje bemenni a boltba betétet venni?
Ami hat ránk, és amire mi vagyunk hatással
Ezek a példák arra szolgálnak, hogy látható legyen: nemcsak a felnőtt, a tanár viszi magával ‒ a viselkedésével, a hanghordozásával, a rokonszenvével vagy éppen ellenszenvével az egyes gyerek iránt ‒ azt, ami korábban vagy éppen aznap reggel történt vele, hanem a gyerek is. Ha a tanárnak tanítás előtt még el kellett vinnie az egyik gyerekét az óvodába, a másikat az iskolába, vagy az óraközi szünetet azzal töltötte, hogy megpróbált elérni egy állandóan foglalt telefonszámot, attól még meg tudja tartani az óráját, de a hangulatában, abban, hogy mit vár az osztálytól, és hogyan kezeli az osztályban történteket, még benne lesz a rohanás, a frusztráció. Jó esetben ennek az ellenkezője is igaz: ha kipihent, jót beszélgetett egy kollégával egy „problémás” gyerekről, éppen remekül alakul a párkapcsolata, akkor nagyobb az esély, hogy úgy érzi, tud majd bánni a nehezebb helyzetekkel is, és esetleg kibírja, hogy ne szóljon rá ötször az osztály szerelmespárjára, ne tegye őket nevetségessé a társaik előtt.
Tanítás
Különböző tanárok különbözőképpen állnak a tanításhoz. Van, aki azt tartja feladatának, hogy átadja a tananyagot, miközben úgy érzi, nincs köze a gyerek érzéseihez, viselkedéséhez, problémáihoz, nem dolga, hogy azokkal foglalkozzon. Úgy gondolja, hogy akkor tudná jól átadni a tudását, ha a gyerekek nem beszélgetnének egymással a tanóra 45 percében, a közelükben sem lennének a kütyüjeik, végig koncentráltan a tanárra és a feladatra figyelnének, lehetőleg szép kerek mondatokban, logikus érvekkel kommunikálnának.
Nevelés
Van olyan tanár, aki úgy érzi, hogy szeretne és részt is tudna venni a gyerekek nevelésében, szívesen mutatna jó példát, a problémáikra jó megoldásokat javasolna, de a gyerekek erre nem „vevők”. Nem mennek oda hozzá, ha kérdezi őket, nem mondják el, hogy mi a gond, nem hallgatnak a szép szóra. Hiába sorolja el a tanév elején, hogy mi mindent vár el a tanítványaitól, milyen rendszerben haladnak a tananyaggal, milyen segítséget kaphatnak, mi a következménye annak, ha nem teljesítenek: a gyerekek továbbra is a maguk feje után mennek, nem lehet őket irányítani, és nagyon nehéz tanulásra motiválni őket.
A gyerek feladatai az iskolában és azon kívül
A kamaszok az iskolába járással párhuzamosan fel kell hogy nőjenek, meg kell hogy találják saját magukat. Az iskola és sokszor a szüleik is azt mondják nekik, hogy „milyen jó neked, még semmi más dolgod nincs az életben, mint hogy a tanulásra koncentrálj”. A gyerek szemszögéből ez nagyon nem így néz ki. Mindenki azt és csak azt várja tőle, hogy minden (nagyon nagy mennyiségű) tételes tudást befogadjon, és lehetőleg jól teljesítsen az iskolában. De neki közben választ kell találnia az élet legfontosabb kérdéseire: ki vagyok én; hogyan látom magam körül a világot, mennyire vagyok annak része; elfogadnak-e a többiek; kell-e változnom ahhoz, hogy jól érezzem magam, vagy inkább a világnak kellene megváltoznia körülöttem; mit várhatok el másoktól; van-e egyáltalán jogom, lehetőségem bármit is elvárni bárkitől; stb. stb. Közben persze szorong amiatt, hogy sikerül-e az elvárásoknak is megfelelnie, vagy nem, és akkor megharagszanak rá, csalódnak benne a felnőttek. Esetleg elhiszi, amit gyakran emlegetnek neki: „ha most nem tanulod meg, amit meg kell, ha most nem jutsz be a kiválasztott egyetemre, akkor most rontod el végleg az életed, neked annyi”.
Tanítás = gyerekekkel való munka?
Azt feltételezzük, hogy a tanár azért tanár, mert szeret gyerekekkel dolgozni. Nem azért, mert szereti a biológiát vagy a szépirodalmat, hanem mert kimondottan a gyerekekkel való munka érdekli. A kamaszkor a gyerek életének legizgalmasabb része. Jó esetben a nagy beszélgetések, nagy keresések, nagy ellentmondások kibogozásának időszaka, amit a felnőttek kívülről, de segítésre készen kísérnek. A szülők, rokonok, nevelők, a gyerekkel rendszeresen kapcsolatba kerülő bármelyik felnőtt jó, ha nyitott arra, ha a gyerek pont tőle akar kérdezni, vagy vele akar megbeszélni valamit. De kamaszkorú gyerektől nem kell elvárni, hogy a problémáival elsősorban a felnőttekhez forduljon, mert az ő első számú iránytűje, referenciacsoportja a kortárscsoport, az osztály, a barátai. Úgy érzi, a felnőttek saját korábbi tapasztalatai neki nem segítenek. Ha a felnőttek ezt rossz néven veszik a kamaszoktól, akkor egyrészt nagy a valószínűsége annak, hogy elfelejtették, milyen volt kamasznak lenni. Másrészt a szemrehányással, nehezteléssel eleve kizárják magukat a velük való együttműködésből. Az „én is voltam kamasz”, „én is voltam szerelmes”, „velem is megtörtént ez” kezdetű mondatok nem alkalmasak arra, hogy a kamasz figyelmét felhívják, vagy a mondat folytatását a felnőtt saját tapasztalatairól szívesen végighallgassák.
Motiváció, irány- és példamutatás
Kamaszkorú gyerekeket (egyébként kisebbeket is) úgy lehet a legjobban motiválni (tanulásra is), ha a tudnivaló valamilyen módon személyesen is kapcsolódik hozzájuk. Azokra a felnőttekre, tanárokra, nevelőkre tudnak felnézni, azoknak az iránymutatásai közül választják ki, hogy melyiket tudják követni, akik saját személyiségükkel mutatnak példát. Ha azt várjuk el a gyerektől, hogy legyen udvarias és figyelmes, akkor erre a legjobban úgy taníthatjuk meg őket, ha mi magunk udvariasak és figyelmesek vagyunk velük. Aki maga tisztelettel bánik egy gyerekkel, annak nem kell külön felhívnia a gyerek figyelmét arra, hogy bánjon tisztelettel a felnőttekkel.
Viselkedés és tudás
A társadalomban az az elfogadott, hogy a gyerek a felnőtt alatt áll a hierarchiában, az iskolában pedig a tanár (vagy bármelyik iskolában alkalmazott felnőtt) alatt. A hierarchikus rendszerek kialakulását általában az értelmes munkaszervezés, az irányítás lehetősége és a felelősségi viszonyok átláthatósága indokolja. Az iskolában a tanár azért áll a gyerek felett, mert ő az, aki képes a gyereknek a saját példájával megmutatni, hogy milyen az elvárható viselkedés, és képes a saját megszerzett tudásával rávilágítani, hogy miért érdemes ezt a tudást megszerezni. A „csak” vagy „azért, mert az iskolában ezt kell csinálni” vagy „enélkül nem boldogulsz majd az életben” nem elég meggyőző válasz a kamasz kérdéseire (a kisebb gyerekére sem).
Ha a gyereknek, kamasznak meghagyják a felismerés, azonosulás, mintakövetés lehetőségét és örömét, akkor szívesen megy be az órára, és aktívan részt is vesz abban. Így a tanárnak is több örömet nyújthat a tanítás, az együttlét a gyerekekkel.
A Yelon szerkesztősége
Kiemelt kép innen
