Cikkek tömkelege veszi tételesen sorra a gyerekek aggodalomra okot adó és egészségtelen digitális szokásait. A digitális térhez való hozzáállásunk éppolyan sokféle, mint mi magunk. A különböző útmutatók és ajánlások is sokfélék, és jellemző, hogy viszonylag hamar elavulttá válnak. Nem azért, mert nem kutatjuk elég eltökélten a friss információkat a témában, hanem mert a digitális eszközök és szolgáltatások fejlődése napról napra követhetetlenebbé válik, és a számuk beláthatatlan ütemben bővül.
Ezt a helyzetet többnyire még az is nehezíti, ha a gyerekünk – meglévő fogalmaink szerint – szélsőséges viselkedést tanúsít ezek használata során, és számunkra mindebből csupán annyi látható, hogy megállás nélkül kütyüzik. Teljesen természetes tehát, ha mindez ijesztő, miközben mi, szülők is hátrányban érezhetjük magunkat a gyerekeinkhez képest, akik beleszülettek a digitális világba.
Nehéz, de nem lehetetlen
Nehéz tudatosnak lenni abban, hogy megtaláljuk a digitális eszközök megfelelő helyét a mindennapokban. Sokkal inkább az a jellemző, hogy csupán utólag – folyamatos kiigazításokkal – tudjuk összekötni azokat a pontokat, amelyek kirajzolják számunkra a digitális szokásaink lenyomatát. Amikor valami ilyen gyorsan és ennyire dinamikusan alakul, szükségünk van fogódzókra, hogy képesek legyünk valamennyire lépést tartani a változással.
A folyamatos változástól pedig bizonytalanná válhatunk, és a szokatlanságból, ismeretlenségből eredő félelem talaján könnyen kétségeink támadhatnak, hogy vajon a gyerekünk viselkedése egyenesen függőségnek számít-e. Egy azonnali, viszonylag egyszerű Google-kereséssel hozzájuthatunk egy tünetlistához, emellett információk hada „segít” eligazodni a témában – de sajnos képes egyúttal rövid idő alatt össze is zavarni.
Nem egyszerű tehát a vélemények káoszában tájékozódni. Épp ezért emeltünk ki az alábbiakban három olyan gondolatot, amelyek segítségével talán sikerül kicsit eligazodni az eszközhasználat fogalmai között, ugyanakkor ezek az új digitális szokásaink kialakítása során is a segítségünkre lehetnek.
A kapcsolat kialakítása a legeslegfontosabb – ezen a téren is
Nem csak akkor kell figyelmet fordítanunk életünk e területére, amikor már megijedtünk a kialakult szituációtól. Korábban is beszélgethetünk a gyerekünkkel. Persze van, aki úgy érzi, hogy amíg nincs gond, nincs is miről beszélni, hiszen ő amúgy is jobban ért a digitális dolgokhoz. Ha viszont egyszerre szeretnénk pusztán érdeklődni, emellett beszélgetni is a gyerekünk digitális szokásairól, majd lefektetni az ezzel kapcsolatos szabályokat, egyúttal radikálisan be is avatkozni, akkor könnyedén összekeveredhetnek a szálak, és valószínűleg kudarcot is vallunk.
Először is érdemes fokozatosan kiépíteni egy alapvetően érdeklődő, biztonságot adó – és nem felügyelő-ellenőrző – jelenlétet a gyerekünk digitális életében. Ez jelentheti azt is, hogy kíváncsian fordulunk felé, rákérdezhetünk, mik a kedvenc digitális elfoglaltságai, mesélhetünk egyúttal a sajátjainkról, és e párbeszéd kialakulása során akár olyan információkat is megoszthatunk vele, amelyek a digitális biztonságát szolgálják.
A következő lépésként érdemes lehet együtt átbeszélni azokat a kereteket, amelyek az egész család közös mindennapjait szolgálják – ezt nevezhetjük digitális házirendnek is. Természetesen időnként fontos lehet kiigazítani is a lefektetett szabályokat, hogy azok minket szolgáljanak, és ne fordítva.
Végül ha felelős szülőként úgy látjuk, utolsó lépésként célszerű közbeavatkozni, ha kifejezetten szükséges, és a gyerek érdekében elkerülhetetlen.
Ne legyünk a gyerekünk pszichológusa
Gyakrabban használjuk a függőséget mint fogalmat ahelyett, hogy inkább használati szokásokról beszélnénk. Fontos kiemelni, hogy a függőséget mint diagnosztikai kategóriát szakemberek állapíthatják meg nagyon szigorú kritériumok alapján. A szakértők komplex vizsgálatot igénylő feladatköre nem helyettesíthető egy internetes keresésből kapott tünetlistával és a hozzáadott szülői véleménnyel. Ne akarjunk a gyerekünk pszichológusai lenni. Az általánosítás – akárcsak a címkék használata – hétköznapi helyzetben sokkal inkább arra szolgál, hogy visszanyerjük a kontrollt, és megnyugtasson minket, mintsem támpontot adjon a szituáció részleteinek feltárásához.
Bízzunk inkább magunkban, és először próbáljuk meg nyugodtan átbeszélni a gyerekünkkel az általunk problémásnak tartott helyzet részleteit. Ha úgy döntenénk, hogy szakember segítségét vesszük igénybe, elengedhetetlen, hogy ebben a család minden tagja találjon saját motivációt a közös változásra. Amikor egy ilyen helyzetről családi – és nem egyéni – szinten gondolkodunk, az esély a pozitív irányú változásra megsokszorozódik. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ha szülőként tevőlegesen ugyan nem is vettünk részt a gyerek aktuális internetes szokásainak a kialakításában, de passzivitásunkkal mégis sikerült hozzájárulnunk a jelenlegi szituációhoz. Ezek alapján viszont könnyebben beláthatjuk, hogy igazából a változásra nekünk magunknak is szükségünk van egy nehéz helyzetben; akárcsak a gyerekünknek.
A függőség mint címke
Hétköznapi értelemben a függőség többnyire erősen negatív érzéseket keltő fogalom, amely erősíti a szégyen-, illetve tehetetlenségérzetet, egy rossz szokást diagnózisként értelmez. Ha függőségnek nevezünk egy hozzáállást vagy tevékenységet, akkor felmerülhet, hogy mégis mikor lehet otthagyni a címkét, mikor lehet végérvényesen bebizonyítani, hogy a függőségnek vége van? És a fogalom árnyékában vajon vissza lehet-e térni az olyan önfeledt digitális tevékenységekhez, amelyek kifejezetten szórakoztatóak vagy akár hasznosak/szükségszerűek?
A címkézés alkalmazásával sokkal nehezebb lesz tehát elhagyni egy rossz szokást, ezért szorítkozzunk konkrét és ítélkezésmentes megfogalmazásra, amivel a gyerekkel való kommunikáció a tettekről – és nem a gyerek vagy a szülő személyéről – fog szólni.
Összefoglalva: ahhoz, hogy a digitáliseszköz-használatról érdemben tudjunk beszélgetni a gyerekünkkel, vagy akár szabályokat sikerüljön felállítani a témában, a kettőnk közötti kapcsolat lesz a kulcs. A legelső lépés tehát mindig a vele való kapcsolat ápolása, ami a legapróbb gesztusokban is megjelenhet, és amire a rugalmasság jellemző.
Második lépés az az inkább kevés, de alapvető szabály következetes képviselete, amelyet szülői kitartás és példamutatás jellemez. Harmadik lépésként pedig ha bajt, problémát éreznénk, ne féljünk beszélni a témáról a gyerekünkkel, és végső esetben elősegíteni a változást esetleg szakértő bevonásával is. Ne feledjük, még ha nehéznek is tűnik az adott helyzettel való megküzdés, csupán egy rossz szokásról van szó. A szokásoktól pedig meg lehet szabadulni.
A gyerekünk eszközhasználatának közös kialakítása során a fent leírt lépések és fokozatok közül egy-egy időnként jobban kidomborodhat vagy hangsúlyosabb lehet, ami teljesen rendben van. Ami lényeges, hogy tájékozódjunk, merjünk közelebb kerülni a digitális térhez, bízzunk magunkban, és hallgassunk a józan eszünkre – ne a félelmeinkre.
Bakti Tamás pszichológus
Kiemelt kép innen.
