„Állj a sarokba!” Ismerősen hangzik? Néhányunknak sajnos igen. Bár a gyerek nem fog azon gondolkozni, hogy mit tett, és hogyan teheti jóvá, de szégyenérzetet, dühöt eredményezhet a sarokba állítás. De szükség van-e a büntetésre? Célunk-e, hogy a gyerek rosszul érezze magát?
Emlékszel, amikor gyereknapon medvecukortól lett ragacsos a kezed? Amikor nem mertél felülni a körhintára, de irigykedve nézted a tesóidat, amint egészen a felhőkig repülnek? Emlékszel, hogy milyen volt első nap iskolába menni? Olvasni hangosan harmadikban, miközben a padtársad úgy csikiz, hogy a tanár ne vegye észre? Mikor az egyik lánynak megtetszett a csattod, amit szünetben kitépett a hajadból? Emlékszel hogyan nevetett az egész osztály hetedikben, amikor azt mondtad, a bálna bőrizomtömlővel mozog? És amikor azon nevettek, hogy a tanár azt mondta rád, „egy hülye százat csinál”? Mikor gimiben meg se mertetek mozdulni órán, mert ha véletlenül a földre esett a ceruza, azért egyes járt? Mikor tesiórán térden csúszva kellett bocsánatot kérni a tanártól? De hogy miért, arra már nem is emlékszel…
Minden gyereknek joga van az érzéseihez.
Tudom, ítélkező a cím. Különösen, ha azt vesszük, hogy milyen nőiesen néznek ki a 13–17 éves lányok, és milyen szabadon tudnak beszélni a szexről a 14–17 éves fiúk. És milyen szépek és okosak, frissek… és lelkesek! Hát miért is mondogatná magának az ember, hogy „gyerek még”, „nem kéne”, „baj lesz belőle”, „azért lelkesedik, mert függ tőlem” stb. Van, akinek könnyebb azt látni, hogy ez a szép, fiatal, okos teremtés pont őt szemelte ki a lelkesedése tárgyául, miért is állna hát ellen.