A tizenéves fiatal a rá vonatkozó visszajelzéseket a kortársaitól fogadja el leginkább. Ezért olyan hatalmas veszteség, ha pont azok közösítik ki, vagy eleve nem fogadják be, akikre az önbecsülése támaszkodna.
A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.
Előfordul, hogy olyan felnőtt lesz egy gyerek kiközösítésének a tanúja, vagy olyan felnőttnek beszél a gyerek arról, hogyan bánnak vele a többiek, aki közvetlenül nem felelős a gyerekért.