Részlet Esterházy Péter Semmi művészet című könyvéből.
„Anyám volt az első anya az életemben, okkal hihettem, ilyenek az anyák. A világ olyan, hogy ilyenek az anyák. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén – később – meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. Így kezdődik a nap, puszit adnak, erre ébredünk. Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, ha látnánk, ettől is a falnak mennénk, ezektől a lírikus anyai kabinetalakításoktól, a kis elégedett mosolyról sincs tudásunk, illetve azt persze tudjuk, hogy titokban büszkén vagy inkább gusztussal ránk-ránk pillantanak; de csak ha alszunk vesztik el annyira a fegyelmezettségüket és arányérzéküket, hogy a látványban (ne tévedjünk: bennünk!) valami megnyugtatót lássanak, a világra vonatkozó nyugalmat lássanak abban a (nem is olyan nagyon) pattanásos kamaszban, akit jó okkal meg sem próbálnak megszólítani; mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből, így aztán nem értjük, csak elfogadjuk, mint eléggé logikus fejleményt, hogy az ébredésünkkel kezdődő jó, amellyel lágyan belecsúszunk a világba, valahogy az anyákkal kapcsolatos.”
Esterházy Péter: Semmi művészet (részlet)
Kiemelt kép innen
