De kezdjük az elején. Amikor megszületik egy baba, tündéri, elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi a szülei türelmét, mert hosszú-hosszú percekig, sőt akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már ilyenkor megnyilvánul, akik a babasírástól olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, nemritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse.
Bár a babák a szavakat még nem értik, a hangsúlyra, a gesztikulációra, a nem verbális jelzésekre viszont annál érzékenyebben reagálnak. Ha valaki már egy kisbabát is képes bántó megjegyzésekkel illetni, ez sok esetben akkorra sem változik, mire a gyerek érti a beszédet.
A feszültség, a tehetetlenség kezelése
Szülőként számtalanszor találkozunk a türelmünket próbára tevő helyzetekkel: a különböző életkorú és személyiségű gyerekekkel való együttélés eltérő nehézségekkel jár együtt. Minden szülőben feszültséget okoz az órákig síró baba és az ezzel néha együtt járó tehetetlenség érzése, csak az nem mindegy, hogy ki miként kezeli ezt. Vannak felnőttek, akiket a dackorszak hisztijei, az ellenkezések hoznak ki a béketűrésükből, más szülők a gyerek iskolai teljesítményére helyeznek olyan észszerűtlenül nagy hangsúlyt, hogy akkor kezdik a gyereket szidalmazni, amikor az nem tud az elvárásuknak megfelelni. Lényegtelen, hogy melyik szülőből mikor és miért jön elő ez a fajta agresszió, fontos tudni és beszélni arról, hogy mekkora károkat okoz ez a gyereklélekben.
A gyerek magáról alkotott képét a szavaink is formálják
Sok gyerekhez, mire már ismeri a szavak jelentését, jelzők és megjegyzések egész változatos sora nő hozzá. De míg a felnőttek számára ezek a negatív megjegyzések csupán pillanatnyi feszültséglevezető eszközök, addig a gyerek életének hosszú távra ható, az énképét meghatározó részévé válnak. Egy olyan gyerek, akit szavakkal állandóan kritizálnak, lealacsonyítanak, ne szépítsünk, nem sérül kevésbé, mint akit fizikailag bántalmaznak. Sőt gyakran a környezet sokkal elnézőbb a verbális bántalmazással szemben, ezért sokkal kevésbé kapnak segítséget az ilyen módon bántalmazott gyerekek. Pedig ezek a szóbeli pofonok ugyanúgy fájnak, és ugyanannyit ártanak a gyerekléleknek, mint a fizikai bántalmazás.
A szülő mint tükör – amit te tartasz a gyerekednek, abba jó belenézni?
Amikor megszületik egy gyerek, nem tud magáról és a világról semmit. Az énképét és a világképét a szülei formálják, és ez óriási felelősséggel jár. Tükrök vagyunk az ő szemében, rajtunk keresztül látja magát: amilyennek a szülő látja őt, amilyen jelzőkkel illeti, abból alakul ki az, hogy ő mit gondol saját magáról. Természetesen a viselkedését is befolyásolja. Ha valakit állandóan szerencsétlennek titulálnak, annyira erősödik majd a szorongása, hogy ez valóban ügyetlenebbé teszi. Akit rossznak mondanak, elkezd annak megfelelően viselkedni.
A gyerek nem kérdőjelez meg
A gyerekek nem csak azért kiszolgáltatottak, mert nem tudnak gondoskodni magukról. A saját magukról alkotott képük is ki van szolgáltatva a szüleiknek. A gyerekek, akiket szapulnak, kritizálnak, megaláznak és negatívan minősítenek, elhisznek mindent a szüleiknek. Elhiszik, mert kiskorukban még nincs más választásuk. Akkor még annyira rá vannak utalva a szüleikre, hogy muszáj őket jónak látni. Olyannyira szükségük van rájuk, hogy nem kérdőjelezhetik meg az igazukat, a jó szándékukat. Az életük függ a szülőktől, nem engedhetik meg maguknak, hogy kétségbe vonják a szavaikat. Ha ez a szülő éppen azt mondja, hogy ő szerencsétlen, buta, rossz, hibás, selejtes, akkor abban igaza van, véli a gyerek.
Jelzők és minősítések
Ha egy gyereket a szülője torzan lát, negatívan, annak az egész életét kísérni fogják a szülők által használt jelzők és minősítések, nem élheti át, hogy ő szerethető, csodálatra méltó, hogy benne gyönyörködnek ‒ de ne menjünk ilyen messzire, még csak azt sem érezheti soha, hogy elégedettek vele. A későbbiekben állandóan megkérdőjelezi saját magát, állandó önkritikára ítélik a szülei. A fájdalmat okozó szavak beégnek a bőre alá. Elkezdenek önálló életet élni, méregként terjednek a lelkében, fájnak, véreznek és bántanak. A szavak után évekkel, évtizedekkel később is.
A verbálisan bántalmazott gyerekek nagy részének jellemzően fogalma sincs, éppen mit tett rosszul, mivel váltotta ki a rá zúduló „jelzőáradatot”.
A viselkedését vagy a személyiségét minősíted?
Jellemzően nem a viselkedését kritizálják, amivel még esetleg talán tudna is mit kezdeni, hanem a személyiségét. Mivel a szavakkal történő bántás a szülő számára inkább feszültséglevezető eszköz, ezért nagyon gyakran köze sincs a gyerek viselkedéséhez. Semmilyen következtetést nem tud tehát levonni arra vonatkozólag, hogy mit tett rosszul, mit tehet másképp legközelebb, hogyan kerülhetné el az újabb támadást. Kétféleképp szoktak reagálni ezért a szóbeli bántásra. A gyerekek egy része „magáévá teszi” az őt ért vádakat, olyanná válik, ahogy ezek a jelzők leírják, ezzel legalább valamiféle értelmet ad az egész helyzetnek.
Okot, értelmet keresni – gyakran hiába
A gyereknek akármilyen rossz, ha bántják, egy fokkal könnyebb, ha valamiféle értelmet láthat a viselkedése és a bántások között. Ha talál ok-okozati összefüggést. Ha elkezd a vádaknak megfelelően viselkedni, tudja, hogy bántás lesz a vége, de legalább érti, hogy miért bántják. Ezzel is segíti magát abban a gyermeki törekvésben, hogy a szülőjét jónak lássa. A másik reakció, ha megpróbál a lehető legészrevétlenebb maradni. Megpróbál lábujjhegyen járni, minél halkabb lenni, minél láthatatlanabb. Sok szülőnek ez kevesebb problémát okoz, hiszen fel sem tűnik.
A csend is jelzés
De a gyerek ilyenkor valójában halálosan fél, és az észrevétlenségével csak magát védi. Ettől még sóvárogva vágyik rá, hogy észrevegyék, hogy hozzászóljanak, hogy beszéljenek vele, róla, mégis azt tartja biztonságosabbnak, ha némán és rezzenéstelenül meghúzódik. Sóvárogva vágyik ő is arra, hogy kiereszthesse a hangját, hogy ugrálhasson, hogy felé forduljanak, de nem meri felhívni magára a figyelmet. Túl kockázatos. Ha már feltesznek egy kérdést, görcsbe rándul az egész teste, hiszen előre tudja, hogy bármit válaszol, úgyis rossz lesz. Egy észrevétlen gyerek lehet kényelmes a szülőknek, a pedagógusoknak, de muszáj észrevennünk, hogy egy ilyen gyerek nagy bajban van, és retteg.
A fájdalom megmarad
Jó lenne, ha minden felnőtt belegondolna abba, hogy ami számára nem egyéb, mint indulat/feszültséglevezetés, az a másikban éppen egy életre szóló nyomot hagyhat, és éveken, évtizedeken keresztül cipelheti a fájdalmát ezeknek a nyomoknak. Arra is hajlamosak olykor a felnőttek, hogy az indulataikat a gyengébbeken éljék ki, akik védtelenek, tehetetlenek ezzel szemben. Az erősebbeken nem merik. Csak éppen belegondolni nem sokan szeretnek abba, hogy ami nekik egy indulat/feszültséglevezetés, az éppen a másikban egy életre szóló nyomot hagyhat, éveken, évtizedeken keresztül cipelheti a fájdalmát ezeknek a nyomoknak.
Senki nem tökéletes
Mindenkivel előfordulhat persze, hogy életkörülményei, személyes problémái, pszichés állapota miatt úgy érzi, nincs ereje, türelme, nem tud olyan szülő lenni, amilyen szeretne, ilyenkor mindenképp kérjen segítséget. Legyen bizonyos időközönként gyerekek nélkül, töltődjön fel. Ha pedig lelki problémái vannak, kérjen szakmai segítséget, ezáltal megmentheti a gyerekeivel való kapcsolatát.
Megőrizhető a méltóság?
Olyan jó lenne, ha senki nem érezné magát jogosultnak arra, hogy egy másik ember méltóságába tiporjon. Olyan jó lenne, ha felmérnénk szülőként, hogy pusztán szavakkal a gyereknek egy életre a bőre alá égetjük a fájdalmat, amit többévnyi kőkemény lelki munkával lehet csak valamelyest enyhíteni. Olyan jó lenne, ha minden gyerek olyan közegbe születhetne, ahol gyönyörködnek benne, ahol felfedezik az egyéniségét, és őt csodálva engedik azt kibontakozni. Ezt minden gyerek megérdemli, kivétel nélkül. Minden gyerek méltó a szülei csodálatára, minden gyerek méltó arra, hogy kivételesnek, gyöngyszemnek érezhesse magát. Ez nem kérdés.
Minden gyerek szerethető – de nem mindegyik láthatja magát ilyennek
A kérdés sokszor inkább az, hogy van-e olyan felnőtt a környezetében, aki kellőképpen érzékeny ahhoz, hogy a gyerek különlegességét észrevegye.
Annak a gyereknek, akit nem látnak szerethetőnek, akinek a szépségét és a kivételességét nem veszik észre, sérül az énképe. Éppen ezért kellene zéró toleranciának lenni a gyerekbántalmazás verbális és mindenféle formájával szemben. Senki nem engedhetné meg magának, sem senki másnak, hogy visszaéljen a gyerek kiszolgáltatottságával. Hiszen aki visszaél egy gyerek feletti hatalmával, az nem méltó arra, hogy a gyerek felett hatalma legyen.
Sebestyén Eszter pszichológus
Készült a WMN cikke alapján.
