Van, aki úgy gondolja, hogy a gyerekkorában kapott verések nem ártottak neki, sőt: pont az ő érdekét szolgálták, ezért vitte valamire felnőttként. A kutatások azonban mást mondanak.
Senki sem tudhatja, hogyan alakult volna a sorsa, ha a szülei sohasem ütötték vagy alázták volna meg. Amikor valaki azt állítja, hogy ez nem ártott neki, sokszor valójában azt a fájdalmat tagadja, amelyet átélt – amikor a hozzá legközelebb álló felnőttek úgy gondolták, hogy csak úgy tudják tanítani őt, ha bántják.
A változás elutasítása
A felnőttek, akik fegyelmezés céljával megütik a gyereküket, többnyire azért kezdték el ezt a nevelési módszert alkalmazni, mert őket is megütötték gyerekkorukban. Bár a kutatások azt mutatják, hogy utólag általában bűntudatot éreznek, továbbra is meg fogják ütni a gyereküket, különösen akkor, ha elfogy a türelmük. Nincs értelme a korábbi generációkat hibáztatni ezért, mert ők az akkoriban elterjedt szokásoknak megfelelően cselekedtek. Helytelen azonban elutasítani a változást pusztán azért, mert nem szeretnénk, hogy úgy tűnjön: a szüleinket bíráljuk. Az idők változnak, a társadalmak fejlődnek. Ahhoz, hogy elismerjük, hogy a gyerekeknek vannak jogaik, tenni kell a gyerekek elleni erőszak jogszerűségének és társadalmi elfogadottságának felszámolása érdekében. Éppen úgy, ahogy a társadalmak tettek azért, hogy a nők elleni erőszak elfogadottsága megszűnjön.
Rendben lenni a pofonokkal
Vannak, akik azt mondják: „Engem megütöttek gyerekként, mégis rendben vagyok.” Azonban vannak olyanok, akik úgy nőttek fel, hogy közben mindenféle rossz élmény érte őket, és „bár minden rendben van” velük felnőttként, mégsem mondaná senki, hogy amit átéltek, az jó volt. Gyakran az segített nekik „rendben lenni”, ahogyan feldolgozták az élményeiket, nem pedig maguk az élmények.
A cikk részlet A gyerekek testi fenyítésének tilalma – Válaszok a testi fenyítéssel kapcsolatban gyakran felmerülő kérdésekre című kiadványból, amely letölthető adományboltunkból.
Kiemelt kép innen
