Az iskolai osztályok zárt közösségek, „kényszerközösségek” – a gyerekek majdnem mindennap találkoznak, és naponta sok órát töltenek együtt. Természetes, hogy ebben a helyzetben ugratják, piszkálják egymást, a baj nem is ezzel van. Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében.
Ezt támasztja alá az 1960-as évektől számos kutatás, amelyek sorra cáfolják a gyerekverés hasznosnak vélt hatásait.
A zárkózottság egy erős tünete a kamaszságnak. Pontosabban a kamaszkori krízisnek. A krízis nem egy ördögtől való dolog, a változással jár, és ennek köszönhető, hogy a korábbi eszközeink az új helyzetben már nem elegendőek.