A valóság azonban inkább az, hogy amíg nem tanulunk meg beszélgetni minderről, csak azt érjük el, hogy aki már belevetné magát a testi élvezetekbe, az így is, úgy is megteszi. Persze a megfelelő információk híján nem valószínű, hogy ezt biztonságban teszi meg, illetve nem fog tudni segítséget kérni, ha valamitől félne, ha bizonytalan vagy veszélybe kerül.
A tizenéves fiatal a rá vonatkozó visszajelzéseket a kortársaitól fogadja el leginkább. Ezért olyan hatalmas veszteség, ha pont azok közösítik ki, vagy eleve nem fogadják be, akikre az önbecsülése támaszkodna.
A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.
Előfordul, hogy olyan felnőtt lesz egy gyerek kiközösítésének a tanúja, vagy olyan felnőttnek beszél a gyerek arról, hogyan bánnak vele a többiek, aki közvetlenül nem felelős a gyerekért.
Tudom, ítélkező a cím. Különösen, ha azt vesszük, hogy milyen nőiesen néznek ki a 13–17 éves lányok, és milyen szabadon tudnak beszélni a szexről a 14–17 éves fiúk. És milyen szépek és okosak, frissek… és lelkesek! Hát miért is mondogatná magának az ember, hogy „gyerek még”, „nem kéne”, „baj lesz belőle”, „azért lelkesedik, mert függ tőlem” stb. Van, akinek könnyebb azt látni, hogy ez a szép, fiatal, okos teremtés pont őt szemelte ki a lelkesedése tárgyául, miért is állna hát ellen.