De kezdjük az elején. Amikor megszületik egy baba, tündéri, elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi a szülei türelmét, mert hosszú-hosszú percekig, sőt akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már ilyenkor megnyilvánul, akik a babasírástól olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, nemritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse.
Van, aki úgy gondolja, hogy a gyerekkorában kapott verések nem ártottak neki, sőt: pont az ő érdekét szolgálták, ezért vitte valamire felnőttként. A kutatások azonban mást mondanak.
Nagy a verseny már a „jó” óvodába bejutásért is. A szülők nem kis hányada már a gyereke születése előtt megtervezi, hogy mikor mit fog megtanulni, hogyan fog fejlődni. Legyen zenei oktatás. Angolul tanuljon. Az úszás a legfontosabb. De balettozni is kell, vagy karatézni. Mire iskolába kerül, tudjon… A végtelenségig lehetne sorolni, hogy mi mindennel szeretné a szülő megajándékozni, felruházni a gyerekét annak érdekében, hogy biztosítsa a jövőjét. De vajon magát is adja? Képes tudatosan jelen lenni a fia, lánya életében?
Szülőként az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy óvjuk, védjük gyerekeink testi és lelki épségét. Sokakban felmerül a kérdés, hogy miként készíthetjük fel őket arra, hogy idővel maguk is tudjanak vigyázni saját magukra. Hogyan segíthetjük elő egészséges lelki fejlődésüket?
A gyerekünk kérdése lehetőség a közös tanulásra: nincs olyan szülő, aki minden kérdésre tudná a választ, csak olyan van, aki vagy ezt hiszi, vagy ezt szeretné elhitetni magáról.