Mi az a #metoo? Mit jelent? A kampányt, a témát, a szexuális zaklatást. Mert személyes ügy, mert mindenki érintett.
Mindenki volt kihasználható gyerek, tapasztalatlan tizenéves, kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtt. Mindenkinek van története. Arról, ahogy szégyenlős sietséggel öltözött az uszodában X bácsi előtt. Y néni húsvétszagú rúzsos-nyálas puszijáról. Arról, hogy miért utált vetkőzni a doktor néni/doktor bácsi előtt. Egy bizonytalan emlék a péniszét méregető tekintetről. A tapizós srác képe az osztályfotón. A „kardozás”, amiből nem tudott kimaradni. Egy fütty az utcán, egy kéretlenül érkezett fotó vagy éppen egy kizsarolt kép. A buli, amikor megtörtént, bár ő nem akarta. Az állásinterjú, ahonnan kirohant…
A zaklatásnak rengeteg arca van
Mindenkinek van története arról, ahogy zaklatták. Arról, ahogy visszaéltek a helyzetével. Vagy ő máséval. Arról, ahogy valaki csak vele osztotta meg a titkát. Vagy arról, ahogy félrenézett, nem segített. Arról, hogy nem akarta elhinni, vagy az áldozatot hibáztatta. Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. Árad az áldozatokat meghazudtoló, hibáztató, viccelődve bagatellizáló kommentek özöne. Igyekszem érteni, miért nem értik…
Hatalom és erőszak
Talán mert egy olyan világban nőttek fel, ahol a gyereknek kuss a neve, és az asszony helye a konyhában van. Ahol a hatalomnak nem mondunk nemet. Ahol az erőszak megengedhető véleménykifejezés, és a nő kurva vagy (szűz)anya. Talán nekik se mindig jó ez a világ, de igyekeznek konzerválni, mert a biztos rossz még mindig jobb a bizonytalannál. Ebben a világban nehezen érthető, ködös dolog, hogy minden ember egyenlő, mindenkinek joga van a méltósághoz, a saját teste feletti önrendelkezéshez, a nemet mondáshoz. Ez egy fekete-fehér világ. Jogi kategóriákban, bizonyítékokban, büntetésekben gondolkoznak, és nem értik az áldozatokat, nem értik ezt a sok #metoo-t. „Mit akarnak? Most éppen kinek a fejét követelik?”
Ami csak másokkal történhet meg
Talán nem akarják hinni, hogy velük – hogy velünk, lányunkkal, fiúnkkal, párunkkal is történhet bármikor visszaélés. Mindenki szeret olyan magyarázatot találni az eseményekre, amiből levezethető, hogy a tragédiák elkerülhetőek. „Csak úgy hirtelen lehúzta a nadrágját? No, olyan biztosan nincs!” Ha csak a könnyűvérű, erkölcstelen, kihívóan öltözködő nőket érheti szexuális bűncselekmény, akkor megvan a recept, hogyan úszhatjuk meg mi. „Az én gyerekemmel, unokámmal biztosan nem!” „Nem áldozattípus.” „Olyan jó kislány… A fiúval meg mi történhetne?” Bár a tények makacs dolgok, van, aki nem szeret törődni velük. Ez az igazságos világba vetett hit. Önvédelmi torzítás.
Minket védő előítéleteink
Aztán lássuk be, nem kellemes olyan világban élni, ahol mindenkiben a potenciális bántalmazót látjuk. Talán ezért igyekszünk szűkíteni a kört. Szeretnénk csak a rossz arcú, alkoholszagú, zavaros tekintetű emberektől félni. Ha már a jól öltözött, tehetséges, jó modorú férfiaktól és nőktől is tartani kell, akkor hogyan érezzük magunkat és szeretteinket biztonságban? „Ő? Hiszen őt ismerem… Láttam a rendezését, bajnok a tanítványa, a lányom iskolájában is tanított… Ő biztosan nem. Ugye nem?! Mondja már valaki, hogy ő nem!”
A hallgatás ára
Talán azért is nehéz az egymás megértése, mert sok a félreértés a fogalmak körül. „Miről beszél? Hiszen hozzá se értem!” „Mi van, már udvarolni se szabad?” „Ó, de érzékeny, nem látott még ilyet?” Zaklatásról beszél az áldozat, és megkapja, hogy nem is történt „semmi”. Értsd: fizikai erőszakkal elért behatolás nem volt. A jogismeretben, jogtudatosságban nagyok a hiányok. Nem ugyanazt érti mindenki zaklatás, udvarlás, hódítás, molesztálás, visszaélés, bántalmazás, erőszak alatt. Nem mindenki húz ugyanott – vagy bárhol! – határokat. Sokak számára az erőszak, a nyomásgyakorlás, a szexuális vágyak kifejezésének és kiélésének széles tárháza elfogadott – egészen addig, amíg nem őt éri valamilyen visszaélés. Vagy a gyerekét, az unokáját.
A #minekmentoda tipikus esetei
Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. „Miért ment oda, miért szállt be? Mégis, ezek után mit várt?” Talán azt hitte, hogy biztonságban van. Talán nem gondolta a rokonáról, szomszédjáról, tanáráról, főnökéről, hogy visszaél a helyzettel. Vagy igen, talán tetszeni akart. Hatást gyakorolni, szórakozni, határokat feszegetni, bevállalós lenni, nem olyan kis mimóza… – de aztán történt valami, amit már nem akart. „De akkor miért nem mondott rá nemet?”
Aki nem mond nemet, igent mond?
Talán azt gondolta, az is elég, ha nem mond igent. Talán arra tanították, hogy idősebbnek, erősebbnek, felettünk állónak nem mondunk nemet. Talán csak szimplán nem jött ki hang a torkán a döbbenettől, ijedtségtől, félelemtől, pániktól, szégyentől. „Ilyesmire nem voltam felkészülve. Egy hang se jött ki a torkomon…” „Azt hittem, meg fog ölni…” Vagy igen, bizony mondott nemet, de a másik nem tartotta tiszteletben, vagy mire kimondta, már eltört valami, már sérült a bizalom, a méltóság, a szemérem. „És miért nem mondta előbb vagy máshogy vagy hangosabban? Miért nem szólt rögtön, miért nem kért segítséget?”
Az áldozathibáztatás hagyománya
Talán már volt élménye az áldozathibáztatásról, a meghazudtolásról, a szavai kétségbevonásáról. Talán már négyévesen is megkapta, amikor segítséget kért, hogy ne árulkodjon. „Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást…” Talán nem hitt a szüleiben, a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban – talán nem hitt magában. Nem is tudott szavakat adni annak, ami történt. Vagy nem akart. „Megrontás? Megrontottak?” Talán a belé nevelt szemérem sem engedte volna elmondani, hogy mi történt. Talán akkor még nem tudta, hogy bűncselekmény áldozata. Vagy tudta, de nem akart „cirkuszt”. Hiszen, ha valami rosszabb, mint az árulkodás, no, az a „hiszti”. „Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, mindenki átesik ilyesmin.” Nem akart csalódást okozni. Sokaknak egy életen át utat mutató (fájdalmas és ezerszer megbánt utak felé mutató) kérdése: „Hogyan nem okozok csalódást, hogyan nem okozok gondot?”
A szégyen nagy úr. Az áldozatok talán remélik, hogy túl lesznek rajta egyedül. Ha senki nem tud meg semmit, olyan, mintha meg se történt volna. „Órákig mosakodtam, pedig hozzám se ért… Nézegettem magam a tükörben, hogy ugye nem látszik? Ugye a szavak nem hagynak nyomot? Most már romlott vagyok? Bukott nő?”
Miért csak sokkal később beszélnek az áldozatok?
„Miért beszélnek most? Mit akarnak?” Talán szabadulni szeretnének az emlékbetörésektől, rémálmoktól. Talán mert most tart ott a gyógyulás, hogy már nem magát érzi bűnösnek, „megrontottnak”. Már tudatosabb, mint tíz-, húsz-, harmincévesen. Mert már nem csak magáért érez felelősséget. Talán mert gyerekei is vannak, akikért aggódik. Talán mert most nagyobb biztonságban érzi magát. Talán mert akkor tud felébredni a rémálomból, ha valaki végre igazolja: nem, nem álmodik. Ez a valóság. Igazolja azzal, hogy kiírja: „Velem is megtörtént”. Vagy azzal, hogy „Én is ott voltam”. Vagy azzal, hogy „Én voltam – és bánom, és fáj, és nem akartam, sajnálom, és vállalom a következményeket…”
Sok a talán, mert minden történet más. De minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra. Fizikai és érzelmi biztonságra. Arra, hogy higgyenek neki. Ne neki kelljen magyarázkodnia vagy tekintettel lennie másokra. Ne neki kelljen megszűrni, hogy mit bír el a környezete a történetéből.
Az áldozatnak szüksége van arra, hogy elismerjék érzelmei jogosságát, ne akarja senki közhelyekkel vigasztalni. Ne bagatellizálják a történetét, de mondják ki: nem övé a felelősség az elkövetők bűneiért. Vállaljanak vele szolidaritást. Ne hagyják szó nélkül, ne hagyják egyedül.
A „me too” pont ezt jelenti: velem is megtörtént, nem vagy egyedül!
Reményiné Csekeő Borbála
A cikk a MindSet pszichológiai szaklap oldalán jelent meg.
Kiemelt kép innen
