Az idősebbekhez lassabban, a külföldiekhez hangosabban kell beszélni. A lányok bénán futnak, a fiúk pedig nem lelkiznek. Igazság, vagy legitimációs mítosz? Mi a különbség a kettő között, és hova vezethet, ha megtanuljuk megkülönböztetni őket?
Megéri-e a férfiaknak a nemi egyenlőség?
Nyilván nem.
Legalábbis azt hisszük, hogy nem éri meg. Épp azért tartjuk fenn a nemi egyenlőtlenséget, éppen azért építettük lejtősre a pályát, hogy nekünk megérje. A probléma csak az, hogy igazából sajnos nekünk sem éri meg a patriarchátus, és ezt bizony már kutatások zöme is alátámasztja. A férfiakat sújtó rengeteg szív- és érrendszeri, valamint daganatos megbetegedések, a stresszbetegségek mind azt mutatják, hogy az érzelmei elől magába zárkózó és a munkájába belefeszülő férfi nem éppen ideális – de nem is szükségszerű ezt az állapotot fenntartani.
De a rendszert fenntartó ún. legitimációs mítoszok kifejezetten erősek és elképesztően ellenállóak mindenféle befolyással szemben. Ezeket épp azért tartjuk, hogy elhitessük magunkkal erkölcsileg és intellektuálisan: a rendszer, amiben élünk, amit kialakítottunk, úgy jó, ahogy van. Igazságos és helyes. Ilyen legitimációs mítosz például az, hogy az idősebbekhez lassabban kell beszélni (ageizmus); hogy a lányok bénán futnak, vagy hogy előre kell őket engedni az ajtóban – hogy a fiúk nem lelkiznek, vagy hogy csak ők tudnak szerelni (szexizmus). Miközben egyébként nem szükségszerű, hogy az életkor előrehaladtával romlik az ember hallása, a lányok nem futnak bénán, a fiúk pedig nem élnek meg és át kevesebb érzelmet: a különbség az érzelmek kommunikációjában van, de az már az elvárás miatt alakul így.
És ez csak az egyik probléma.
A másik az, hogy van egy szociálpszichológiai kísérlet, aminek a nagyon leegyszerűsített tanulsága az, hogy boldogabbak vagyunk akkor, ha nekünk 800 forintunk van, a másiknak meg csak 500, mint akkor, ha mindkettőnknek 1000-1000. Tehát nem az abszolút érték bír számunkra jelentéssel, hanem a relatív különbség. Azt kell maximálni.
Ezért aztán nagyon nehéz azt benyelni, ha a másiknak ugyanannyi a fizetése. Ha ugyanannyi lehetősége van. Legalábbis addig, amíg nem akarunk a másikkal együttműködni. Miközben meg már egész rövidtávon kifizetődőbb lenne egy egyenlőségen (nem egyformaságon!) alapuló társadalom. Pszichológiailag, társadalmilag és gazdaságilag is.
Végezzünk egy gondolatkísérletet!
Képzeljük csak el, hogy megfogan egy-egy gyerek egy-egy nő méhében. Úgy alakul, hogy egészséges terhességből nagyjából kilenc hónappal később meg is születik Bence és Hanna. És persze, csomó mindenben fognak ők ketten különbözni egymástól, de ezek a különbségek függetlenek lesznek Hanna és Bence nemétől. Sőt. Hanna és Bence neme kizárólag a nemüket és az azzal együtt járó másodlagos nemi jellegüket fogja meghatározni, semmi mást.
Még egyszer: nyilvánvalóan nem lesz Bence és Hanna egyforma. A kettejük közötti különbségeket a személyiségük fogja meghatározni, illetve persze a szüleik iskolázottsága, a család gazdasági és szociális helyzete, múltbéli tapasztalatai, ilyesmik. De nem a nemük.
Bencével és Hannával másfél éves korukig a szüleik felváltva vannak otthon, hogy aztán bölcsődés legyen a két gyerek. Ja, igen, mert az elképzelt történetben ilyen lett a rendszer: a gyed-gyes ideje lerövidült, a támogatás összegét pedig csak akkor lehet kivenni, ha mindkét szülő otthon marad.
De most vissza a gyerekekre.
Ha ők ketten építőkockákkal játszanak, és elsőre nem sikerül megépíteniük valamit, Hanna szülei is azt mondják, amit Bence szülei: „gyere, próbálkozzunk újra”. Nem kezdenek Hannával egyből valami másba, mint egy másik univerzumban egy másik lány esetében, este alváshoz pedig mindketten kedvenc babájukat ölelik. Ha Bence elsírja magát, mert beütötte a lábát, puszit kap rá, nem lesz katonadolog a seb. A rendrakásból is mindkét gyerek tevékenyen kiveszi a részét. A bánatát és az örömét mindkét gyerek elmondhatja, és el is tudja mondani.
Telnek-múlnak az évek, és idővel a lányból nő lesz, a fiúból férfi. Körvonalazódik, hogy ki miben tehetséges, ki miben kevésbé tehetséges – ezeket Hanna és Bence tudja is magáról. Az iskola támogatja is őket ebben, önismeretük, társas tudatosságuk sokat fejlődik érettségiig.
Ja, igen, mert úgy képzeljük, hogy ilyen lett a rendszer: újra 18 éves korig tart a tankötelezettség.
De most vissza a gyerekekre.
Hanna az IT-szakmában szeretne elhelyezkedni, Bence pedig agrárterületen. Az előbbi elég gyorsan fejlődő iparág, de Hanna és párja 28 évesen úgy döntenek, hogy gyereket szeretnének, félnie Hannának viszont nem kell attól, hogy visszaveszik-e a gyes lejártával az eredeti pozíciójába, hiszen a gyereke apjával másfél éven keresztül fél évente váltják egymást – a társadalomban ez a természetes.
Bencének úgy alakul, hogy csak néhány évvel később lesz gyereke. Amíg otthon van vele, cégtársai helyettesítik a munkájában.
Hanna nem fárad el az anyaságban, Bence nem fárad el a munkájában. Mindketten kiveszik a szerepüket a láthatatlan munkában és az érzelmi házimunkában is. És mivel ezt hozzák otthonról, Bence felnőttkorára is tud az érzéseiről beszélni, nem ő felel a családjában egyedül a pénzkeresésért, a felesége sem egyedül látja el a családot és a háztartást, és hát így van ez Hanna esetében is. Annyi különbség van csak, hogy ők nem házasodnak össze, de történetünk szempontjából ez mellékes.
A személyiség és a nemiség
Bence és Hanna is megértették, hogy demokráciát és közteherviselést működtetni fárasztó dolog, egymással beszélni, egymástól kérni és egymásnak adni pláne, de mindez messze van attól, amit egy másik valóságban tapasztalunk, amelyben a férfiakat a munka és a lelki bezáródás, a nőket a család és a munka zsigereli ki.
És hát az is van ebben az elképzelt társadalomban, hogy bizony Bence férfiassága és férfisége, illetve Hanna nőiessége és nőisége nem szenved semmilyen csorbát sem, mert ebben a társadalomban az adott ember személyisége tölti fel tartalommal a nemiséget. Bence tehát úgy férfi, amilyen ember ő, Hanna pedig úgy nő, amilyen ember ő.
Pont úgy egyébként, ahogy a mi, nem elképzelt társadalmunkban is. Hiszen mi, ebben a nem elképzelt valóságban sem tudunk semmilyen pszichológiai tulajdonságot sem mondani, amit a nemi szerveink és a nemi jellegeink meghatároznak.
Szóval megérné a nemi egyenlőség?
Szerintem igen, de döntse el mindenki magának.
Ha az a döntés, hogy igen, megéri, akkor azért van néhány elméleti és gyakorlati tudnivaló, de erről majd a következő cikkben lesz szó.
Szél Dávid pszichológus
Kiemelt kép innen.
