Az engedékenység és a szigorúbb keretek nem ellentétei egymásnak: ha következetesen neveljük a gyerekünket, mindkettő hasznos lehet.
A korábbi évtizedekben a poroszos, szigorú, távolságtartó, hierarchikus felfogás uralta a gyereknevelést, a családok légkörét. Sok mai felnőtt szenvedett ettől a hozzáállástól gyerekkorában, sok mai szülő határozta el talán már gyerekként, hogy ha neki gyereke lesz, ő biztos másképp fogja majd kezelni, nevelni.
A totális szabadság nem jó
A mai családokban éppen ezért sokkal gyakoribb a gyerekek totális szabadsága, egyenrangúként való kezelése. Ez alapvetően pozitív hozzáállás, mégis a végtelenül szabad gyerekek sokszor tele vannak szorongással. Szép dolog az egyenrangúság, csak úgy, mint a szabadság, és valóban, meg is illetne minden gyereket, de sosem szabadna elfeledkezni arról, hogy ők még csak gyerekek. Ebből kifolyólag pedig szükségük van korlátokra, amelyek nem feltétlen a szabadságuktól fosztják meg őket, hanem amelyekbe kapaszkodhatnak, amelyek biztonságot adnak. A gyerekek egyenrangúként való kezelése nem ritkán olyan irányba csúszik, hogy a végén a gyerekek irányítják a családot, a szüleiket, a felnőtteket. Ami nemcsak a családi egyensúly felborulásához vezet, de óriási terhet is tesz a gyerekekre. Hiszen a gyerekkor biztonságához szükségük van arra, hogy a szüleik tudják, mi a jó nekik, képesek legyenek mindenféle érzelmi és viselkedési nehézségeiket kezelni. Számtalan fölösleges bűntudatot kell cipelnie annak a gyereknek, akinek egy hisztijétől mindenki fél, akinek a sírása minden felnőttet kiborít, akinek érzelmi állapotai nemcsak őt magát, hanem a szüleit és az egész családját is uralják és irányítják.
A cél az érzelmi biztonság kialakítása
A gyerekek érzelmi biztonságához meg kell keresnünk az arany középutat, a poroszos, hierarchikus hozzáállás és a totális szabadság között. A szülői hierarchia okozta érzelmi távolság és a gyerek irányította káosz között. A vasszigor és a mindent megengedés között. Sok szülő panaszkodik, hogy nem akarják gyerekük lelki világát és a vele való kapcsolatukat büntetéssel tönkretenni, de így nem marad eszköz a kezükben a gyerekeik kezeléséhez. Sokakból már a büntetés szó traumatikus emlékeket vált ki, ezért is törekednek minden áron annak elkerülésére. Pedig van olyan fajta fegyelmezés, amely sem a gyerek lelki épségének nem árt, sem a szülő-gyerek kapcsolatban nem okoz fölösleges érzelmi távolságot.
A következetes nevelés biztonságot ad
A büntetés alapja a megfélemlítés, a következetes nevelés során azonban szó sincs erről. Nem az a cél, hogy a gyerek gondolkodás nélkül, mindenáron, mindig engedelmeskedjen, sokkal inkább, hogy a segítségünkkel megtanulja a jó és a rossz közti különbséget. Az ésszerű korlátozás azt jelenti, hogy nem engedünk meg mindent a gyerekünknek, de ha rosszat tesz, rosszul dönt egy helyzetben, akkor megtapasztalhatja annak a következményeit. A következetes nevelés megtanítja a gyereket arra, hogy akárhogyan is viselkedett, bármit is tett helytelenül, a szülői szeretetet mindez nem befolyásolja: azt érezheti, hogy ha rosszul is döntött, a szülők szeretetét el nem veszítheti.
Következmények
Ugyanis ha a gyerek azt érzi, hogy szeretve van, nincs megfélemlítve, akkor érzelmileg biztonságban érzi magát. Ha azonban a gyerek nincs szétválasztva a viselkedésétől, ha megfosztják őt a szeretettől azért, mert hibázott, akkor nem érzi magát szerethetőnek, nem érzi magát érzelmileg biztonságban, úgy érezheti, hogy magára hagyták. Éppen emiatt a bizonytalanság miatt sokkal könnyebben hibázik, sőt gyakran kísérletezik a szülők szeretetével, mivel nem érzi biztosnak. Minél többször nevezik a felnőttek a gyereket rossznak, annál inkább ennek megfelelően fog viselkedni, mert a gyerek rossznak címkézése önbeteljesítő jóslatként működik.
A fegyelmezés nem egyenlő a büntetéssel
Az erőteljes, megalázó büntetés rombolja a szülő és a gyereke közti kapcsolatot, a gyerekből haragot, lázadást vált ki, vagy pedig azt, hogy nem mer őszinte lenni. Az erőteljes büntetéssel gyakran a szülők maguk szoktatják rá a gyereket a hazugságra (amit persze gyakran újabb büntetés követhet), aki saját magát így tudja védeni. Megtanulja, hogy egyszerűbb, ha nem derül ki az igazság, ő mindenképp jobban jár. A következetes nevelés ezzel ellentétben megtanítja a gyereket arra, hogy a tetteinek következménye van, mégsem rombolja a szülő–gyerek kapcsolatot. A gyerek érdeke nem a hazugság vagy a titkolás lesz (ami rengeteg bűntudattal teli szorongással jár): módja lesz a saját hibáiból tanulni, anélkül, hogy félnie kellene akár a megalázó büntetéstől, akár a szülei szeretetének elvesztésétől.
Mindez a gyakorlatban
Egy nagyon egyszerű példával szemléltetve: ha kiönt egy pohár narancslevet, senki nem ordít vele, nem alázza meg, nem nevezi bénának, nem állítja sarokba, de senki nem is törli fel helyette a kiömlött italt (természetesen bizonyos kor fölött). Ha megbüntetjük, megalázzuk érte, akkor fenyegetőnek érezheti a légkört, mert lássuk be, hogy ez bármikor önhibáján kívül előfordulhat. Ha mindig feltöröljük helyette, akkor viszont sosem tapasztalja meg a következményeit, és nem feltétlen tanul a hibájából, és nem feltétlen próbálja meg legközelebb figyelmességgel, óvatossággal elkerülni az ilyen balesetet. Míg a büntetéssel azt üzenjük a gyereknek, hogy mi szeretnénk irányítani a viselkedését, befolyásolni a döntéseit, addig a következetes nevelés a gyereknél hagyja a saját viselkedésének irányítását. Mégpedig azzal, hogy a megfelelő viselkedést bátorítja, elismeri, ugyanakkor lehetőséget biztosít arra, hogy a hibáinak következményeit megtapasztalhassa, és tanuljon azokból.
Engedelmesség kontra együttműködés
Míg a büntetés gyakran a gondolkodás nélküli engedelmességet várja el, addig a következetes nevelés az együttműködést hangsúlyozza. A gyerek a szülői szeretet elveszíthetetlenségébe bebetonozva, keretek között, rugalmas szabályokkal bebiztosítva tanulgathat, kísérletezgethet. A gyerekeknek az a dolguk, hogy próbálkozzanak, hogy ismerkedjenek a határaikkal, nekünk, szülőknek pedig az, hogy segítsünk nekik megmutatni, hol is vannak a határok. Fölösleges neheztelnünk a gyerekre azért, mert azt teszi, ami a dolga. A gyerek természeténél fogva folyamatosan a határokat feszegeti. Jobban jár mindenki, ha ezt természetesnek fogjuk fel, és nem büntetendő rosszaságnak. Fölösleges ugyanakkor saját magunkat ostorozni azért, amiért azt tesszük, ami a dolgunk. Ha nem megalázóan, bántóan, fájdalmat okozva tesszük, akkor nyugodtan, határozottan mutassuk meg a határainkat, és állítsunk fel kereteket a gyerekeknek. Nemhogy nem ártunk vele, hanem segítjük őket, biztonságot és kapaszkodót adunk a kezükbe.
Sebestyén Eszter pszichológus
Kiemelt kép innen
