Sok színésznőt molesztáltak Amerikában, sokat itthon is. Sorra jelennek meg a #metoo feliratok, ezzel jelzik a nők, hogy ők is áldozatai voltak legalább egy férfi zaklatásának. Nem csak amerikaiak, és nem csak színésznők. Sokan járulnak így hozzá, hogy felhívják a figyelmet egy problémára.
Gyerekként áldozattá válni
Nekem valami azonban nagyon hiányzik. Valahogy azt érzem, hogy súlytalan marad a dolog, még mindig nagy a csend akörül, amit egy molesztálás, egy szexuális visszaélés jelent egy nő számára. Még nagyobb a csend arról, hogy mi van, ha valaki gyerekként lett áldozatává valaki szexuális „játszadozásának”. Valahogy azt érzem, hogy egy #metoo felirat nem elég kifejező ahhoz a fájdalomhoz, ahhoz a stigmatizáltsághoz, ahhoz a szégyenérzethez és ahhoz a számtalan testi/lelki tünethez képest, amit egy szexuálisan zaklatott (abuzált) gyerek évtizedeken keresztül cipel. Semmit nem fejez ki abból a mardosó bűntudatból, abból az örökös önostorozásból, abból az elszigeteltségből, ami a titok miatt megkülönböztet és elzár más emberektől. Méltatlan ahhoz a bénító és megsemmisítő érzéshez, amit egy gyerek érez, ha egy családtagja vagy egy közeli ismerőse először „másképp” nyúl hozzá.
Az „az” előtti és utáni élet
Mert ami ilyenkor valójában történik, az nem más és nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet kettéválik: lesz egy az előtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Az élet innentől ez előtti és ez utáni életre oszlik, és a kettő soha nem tud már találkozni. Lesz egy abúzus (visszaélés, bántalmazás) előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez az abuzálás rátelepszik. Mint egy polip, amely a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni. A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben, még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy tudatában lenne ennek.
Lefagy a test és a lélek
Az abuzálásnál megáll az idő, megáll a Föld is egy időre. Amikor egy gyerekhez szexuális töltettel nyúl hozzá egy felnőtt, a gyerek lefagy. Nem tud megmozdulni, nem tud megszólalni, nem érez semmit, egyszerűen csak megdermed. A teste és a lelke. Érzett már haragot, szomorúságot, csalódottságot, sok mindent, de nincs olyan érzelem, amit egy ilyen helyzetben érezni lehet, csak a totális káosz, a teljes összezavarodottság. Különösen, ha egy olyan felnőtt közeledik így hozzá, akit szeret. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert gyerekként ezzel nem lehet megbírkózni: fogalma sincs, hogyan tovább. Mi lesz ezután? Merre lehet innen lépni?
Torkon akadt szavak
Érzi, hogy sikítani kéne, de nem jön ki hang a torkán. Érzi, hogy menekülni kéne, de a lábai nem mozdulnak. Érzi, hogy tiltakozni kéne, de nem tud, nem mer. Különösen akkor tűnne árulásnak bármilyen tiltakozás, ellenszegülés vagy elmenekülés, ha szereti is a molesztálóját. Totális kiszolgáltatottság és teljes magány, ami ilyenkor úrrá lesz egy gyereken. Nem tudja, mikor lesz a helyzetnek vége, nem tudja, mikor kapja vissza a teste fölött az uralmat, mikor lesz képes újra megmozdulni, odébb menni. Ez az érzés sajnos gyakran tovább tart, mint maga a molesztálás. A világ összeomlott. A teste az ellenségévé vált: egyrészt, mert nem engedelmeskedett, nem csinált semmit, másrészt, mert mocskos lett. Azzal, hogy a teste cserbenhagyta, és nem tudta kimenekíteni a helyzetből, a lelke is végérvényesen és visszavonhatatlanul beszennyeződött. Tettestárs lett a saját maga bántásában, bemocskolásában.
Kiszolgáltatottság, szégyen, bűntudat
És mivel nem tudta megvédeni magát, azt érzi, hogy ő a hibás, ő tehet arról, hogy megtörténhetett a dolog, ezzel mintha ő maga is benne lett volna a történtekben. Ezért végképp nem mer szólni senkinek, mert nem érzi magát ártatlannak. Csapdába került. A lelke zavarodott és vérzik, a világ összeomlott, a gyerekkornak egy csapással vége lett, a felnőttekben nem bízhat többé. De magában sem. Ahogy a testében, a védekezőképességében sem. Megpecsételődött, a stigma a lelkén van, letörölhetetlenül. Bűnössé vált, a mozdulatlansága tette őt bűnössé. Lett egy titka, egy óriási és rettenetesen nehéz titka, amit egész életében cipelnie kell. Ami megkülönbözteti őt más gyerekektől, ami elszigeteli a családjától és mindenkitől. Innen kezdve magány vár rá, állandó szégyenérzet és csillapíthatatlan bűntudat. Az ártatlan gyerekekhez már nem tartozik, a felnőttekhez még nem, és ezek után azt sem tudja, hogy akar-e egyáltalán közéjük tartozni.
Rosszul értelmezett szeretet
Nemrég azt olvastam, hogy a világon egyedül a csecsemő képes belehalni a szeretethiányba. Egy gyerek nem tud szeretet nélkül élni, nem tud létezni anélkül, hogy azt érezze, van legalább egy felnőtt, aki őt szereti. Ha ez a felnőtt történetesen pont az őt abuzáló felnőtt, akkor végképp semmi esély arra, hogy le tudja állítani a folyamatot, vagy segítséget merjen kérni. Hiszen nem veszítheti el a szeretetet! Ezért elfogadja, hogy ez az ember őt így szereti, így mutatja ki a szeretetét.
Roskadozva cipelt titok
Kifejezetten sok abuzálás zajlik családon belül, az elkövető gyakran a család rokoni vagy baráti körébe tartozik. Ez még egy óriási terhet rak a gyerekre, és megakadályozza őt abban, hogy segítséget merjen kérni. Mert sem az ismerősét nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, sem a szüleit. Ugyanakkor sok gyerek jól fel is méri a szülein azt, hogy mit tennének, ha szólna. Hinnének-e neki, kiállnának-e mellette, megvédenék-e? Iszonyatos mértékű kockázat ez, sok gyerek inkább magában tartja a titkot, és roskadozva cipeli, minthogy szembesüljön azzal a lehetőséggel, hogy a szülei nem hisznek neki, vagy őt hibáztatják a történtekért, esetleg ha hinnének neki, akkor se védik meg, mert nem tudnak/akarnak konfliktust a családi, baráti körben. Ez gyerekként olyan elviselhetetlen fájdalom, amit nem lehet kibírni. Ehhez képest egy titkot hordozni évtizedeken keresztül még mindig a kisebbik rossz.
A gyerekkor vége
Felnőtt, 3 gyerekes nőként, anyaként, pszichológusként most is, és mindig bele tudok borzongani minden ilyen gyerek történetébe. Abba, ahogy a gyerekkorának egyszer s mindenkorra vége lesz. Azokba a dilemmákba, amiken egy bántalmazott gyerek őrlődik. Nem azon gondolkodik, hogy hintázzon vagy csúszdázzon, nem azon, hogy melyik könyvet olvassa, nem azon, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, de még csak nem is azon, hogy hol akar majd tanulni, ha nagyobb lesz, hogy mit akar kezdeni a felnőttkorával. Ugyan a gyerekkora a megkérdezése és beleegyezése nélkül befejeződött, de a felnőttkoráig még nem lát el. Mert számára az a dilemma, hogy melyik a kisebbik rossz olyan döntések közül, amik közül mindegyik borzasztó. Az ő dilemmái nem a hétköznapok döntései, sokkal inkább olyan választások, amik a túlélésről szólnak.
Megsemmisül vagy túlél
Amikor először hozzányúltak szexuális töltettel, megsemmisült. A megsemmisülés együtt jár a nyomasztó nihillel, a „nem is tudom, hogy létezek-e” érzéssel. A megsemmisülésből egy cél tudja tovább rugdalni a gyereket, az pedig a túlélés. Nem akar megsemmisülni végleg, mert percekre már átélte ezt az élményt, és rettenetesen ijesztő volt. Ezért hát túlélni akar. Olyan döntéseket kell hoznia, amik a legkevésbé sem kockáztatják a túlélését. Szólni a szülőknek, ha nem biztos benne, hogy mellé állnak, az óriási kockázat, ezt nem vállalhatja. Ha a szülő nem áll mellé, nem védi meg, az egy újabb megsemmisülés, egy újabb világösszeomlás. Ezt nem meri bevállalni. Ha elmeséli egy barátjának, de az rosszul fogadja, és elfordul tőle, ne adj isten nem őrzi meg a titkot, hanem elmondja másoknak is, hatalmas rizikó. Akármennyire szörnyű és nehéz, de még mindig azzal kockáztat a legkevesebbet, ha megtartja magának a titkot, még akkor is, ha ezzel egy börtönt húz maga köré.
A titok stigmatizál és elszigetel
Soha nem lesz olyan, mint a társai, a korosztálya, soha nem fog tudni már teljesen azonosulni az ő ártatlan gyerekkorból eredő gondolataikkal, és őt sem fogja megérteni senki. Úgy menni kézen fogva más gyerekekkel, úgy játszani körjátékokban, hogy hiába tartotta meg a titkot, mégis érzi a stigmát a homlokán, rettenetes érzés. Úgy járni iskolába éveken keresztül, hogy állandóan mocskosabbnak érzi magát a többieknél, kimondhatatlanul fájdalmas. Aki nem érzett ilyet, elképzelni sem tudja.
Folyton takargatni kell
Ahogy telnek az évek, a titok teherként nyomja a gyereket, de egészen hozzászokik. A túlélésért mindent meg lehet szokni. Viszont a mocskosság érzése, a mardosó bűntudat és a magány felemésztik az egész lelkét. Mintha a polip csak nőne és fogva tartaná. Az élet továbbra is a túlélésről szól. Egyrészt. Másrészt arról, hogy ne vegyék észre mások is a mocskosságát. Hogy el tudja takarni. Mintha az élete egyrészt arról a keserves próbálkozásról szólna, hogy ne a szégyenfoltja határozza meg őt, másrészt a megsemmisülés elől való állandó menekülésről.
Trauma-vezérelt élet
Ha egy gyerek valakinek a szexuális játszadozásának vagy agressziójának az áldozatává válik, az egész élete megváltozik, a traumája rátelepszik az életére, és igen kemény munka visszavenni tőle az irányítást. Traumát természetesen nem csak a szexuális erőszak okozhat. Szexuális töltetű beszéd, beszólások, kukkolás, gyengédség, tapogatás is abuzálásnak számít. Gyanítom, hogy az elkövető felnőttek közül rengetegnek fogalma sincs arról, hogy a kis simogatásukkal, a kis játszadozásukkal mit okoznak egy gyerekben, hogy lopják el a gyerekkorát, hogy teszik tönkre évtizedeit. A bűntudat, amit nekik kéne érezniük, a gyerek részévé válik, marcangolja a lelkét. Ez gyakran állandó önváddá, önostorozássá, önbántalmazássá fajul, a szorongás olyan része és kísérője lesz az életének, mint más gyereknek az iskolatáska. A gyerekekben lévő csillapíthatatlan bűntudat olyan lelki folyamatot indíthat el, mint a büntetéstől való állandó félelem. Mivel bűnösnek érzi magát, azt gondolja, büntetést érdemel. Ezért a félelem is a mindennapjainak részévé válhat.
Miért fontos, hogy beszéljünk róla – még ha nehéz is?
Csak remélhetem, hogy ha a molesztáló emberek tisztában lennének tetteik következményeivel, kevesebb ilyen eset lenne. De ezt nem tudhatom biztosan.
Nem tudhatom, hogy ha az elkövetők tisztában lennének tetteik következményével, kevesebb ilyen eset lenne-e. Csak azt tudom, hogy muszáj beszélni erről a témáról, bármennyire fájdalmas is. Tudniuk kellene az elkövetőknek, valamint minden szülőnek, gyerekekkel foglalkozó szakembernek, hogy egy szexuális visszaélés milyen mély nyomokat hagy egy gyerekben.
Figyeljünk oda a gyerekekre
A gyerekek nem tudják #metoo feliratokkal jelezni, hogy ők is voltak már áldozatok. De még ha tudnák is, olyan keveset mondana. Olyan keveset fejezne ki. Írhatnám, hogy #metoo, de én most nem ezt szeretném. Inkább az abúzust elszenvedett gyerekek nevében szeretnék ennél többet mondani. Ennél többre felhívni a figyelmet. Tudjuk, hogy a jelenség létezik, tudjuk, hogy sok gyereket molesztálnak, de azt talán kevesen tudják, hogy egy gyereklélekben milyen folyamatokat indít el egy molesztálás. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán jobban figyelünk a gyerekeinkre, talán jobban érezzük annak a fontosságát, hogy beszéljünk velük ezekről a sokak számára kényelmetlennek titulált témákról. Biztosítsuk őket, hogy mellettük, mögöttük állunk mindig, hogy nekünk bármit elmondhatnak, hozzánk fordulhatnak. Hogy bárkivel vállaljuk a konfliktust azért, hogy őket megvédjük. Hogy ne kelljen a titkával magába burkolóznia egyetlen gyereknek sem, mert hosszú éveit teszi tönkre. Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak, és egyáltalán minden felnőttnek óriási a felelőssége abban, hogy ezek az esetek ne történhessenek meg. Mert rengeteg molesztálás mögött ott van legalább egy felnőtt, aki a segítségnyújtás helyett inkább félrenéz.
Sebestyén Eszter pszichológus
Kiemelt kép innen
