Az iskolai kudarcok, ha a szülők és az iskola elvárásai teljesíthetetlenek, gyerekként akár végzetesnek is tűnhetnek. Hogyan előzhetjük meg mindezt? Mire érdemes figyelni? Miért jó, ha lehet hibázni? Hogyan segíthetünk a túlterhelt gyerekeknek?
Nálatok milyen légkör uralkodik, amikor az iskolai elvárásokról, teljesítményről, tanulásról beszélgettek? Ér például hibázni? Tudtok közösen megoldást keresni? Képesek vagytok abban támogatni a gyereket, hogy a nektek és az iskolának való megfelelés helyett megtalálja a saját motivációját, a saját céljait? Hoztunk néhány kérdést és választ, ami talán segíthet ezekben.
Kinek fontos a tanulás?
A tanulással kapcsolatos elvárások nagyon korán megjelennek: az elsajátított, lexikális tudás számonkérhetőségén alapuló oktatás komoly megfelelési- és teljesítménykényszert eredményez, általában először a szülőkben, tanárokban, majd rajtuk keresztül a gyerekekben is. Ráadásul mindez gyakran társul, illetve könnyen eredményezhet egyéb iskolai problémákat: feszültségekkel terhelt tanár–diák viszonyt, bemerevedett szerepeket (fekete bárány, rossz tanuló, osztály bohóca stb.), magatartásproblémákat, elszigeteltséget, kiközösítést… Vagyis, csupa olyan dolgot, amikkel ha gyerekként nem tudunk kihez fordulni, ha nem tudunk kitől segítséget kérni, elképesztően nehéz tartósan egyedül küzdeni, és amik mellett a felnőttek által várt eredmények valószínűleg nem bírnak majd olyan fontossággal.
Miből vehetjük észre, ha baj van?
A gyerekek, egyéni sajátosságaik és tanult válaszaik alapján is nagyon sokféleképpen reagálhatnak a nehézségekre. Aki úgy tudja ezt kifejezésre juttatni, hogy a határait feszegeti, vagy ingerlékenyebb, dühösebb lesz, az – mivel a tanár ezt nem tudja nem észrevenni – valószínűleg kap erre vonatkozóan valamilyen visszajelzést. Lesz viszont, aki épp ellenkezőleg: a visszahúzódásba menekülve, magát csendben emésztve éli meg a problémákat. Ez pedig – mivel nem okoz azonnal kezelendő szituációkat, megoldandó kérdéseket – még ha hosszabb távon a romló jegyekben vagy a korábbi érdeklődés elvesztésében meg is jelenik, gyakran sokáig észrevétlen marad.
Ráadásul ha valaki például az iskolában észre is veszi, hogy egy gyerek túlterhelt (nem feltétlenül a tanulás szempontjából, lehet érzelmileg, mentálisan, lelkileg is), nem biztos, hogy tud erről a szülőknek vagy gondozóknak olyan visszajelzést adni, ami túlmutat a magatartás- és szorgalomjegyen, egy beíráson vagy egy fogadóórán pár percben summázott helyzetleíráson.
Mit tehetünk szülőként?
Amikor egy szülőnek olyan eredmények fontosak, amelyeket a gyerek nem érez a sajátjának, akkor azokat leginkább a megfelelés vágya miatt próbálja majd meg elérni – így viszont kiszolgáltatottá válik a külső visszajelzéseknek. Ezzel szemben az a gyerek, aki meg tudja találni a saját, belső motivációját, a kudarcokkal szemben is ellenállóbb lesz, és bátrabban mer majd kísérletezni, próbálkozni.
Szülőként azzal próbálhatjuk meg segíteni a gyerekünket, és úgy támogathatjuk a legjobban az iskolai teljesítményét, ha tudunk beszélni arról, mi lenne igazán fontos a gyerekünk számára. Milyen céljai vannak, hogyan szeretné ezeket elérni? Kitalálhatunk egy olyan közös motivációs rendszert, amelynek a következetes fenntartásával lépésről lépésre segíthetjük ebben.
Mitől védjük ezzel a gyerekeket?
Attól biztosan, hogy titkolnia kelljen az esetleges hibákat (például rossz jegyeket), vagy hogy azt érezze, egyedül kell valahogy megoldania azokat. Ha egy gyerek titkolózni kényszerül, annak rengeteg oka lehet: félhet a szülő reakciójától, vagy lehet, hogy szégyelli magát, amiért nem tudja kezelni az őt ért kudarcot. Ezek viszont mind fejleszthető dolgok, és közös érdekünk, hogy ezekben jobbak legyünk. Hiszen ha erről is tudunk beszélni, akkor tudunk majd valódi segítséget nyújtani és közös megoldásokat keresni. Ezáltal pedig rengeteg kétségbeeséstől, szorongástól, rossz döntéstől, felesleges szégyentől és önértékelési zavaroktól kímélhetjük meg a gyerekeket.
Kiemelt kép innen
