A tizenéves fiatal a rá vonatkozó visszajelzéseket a kortársaitól fogadja el leginkább. Ezért olyan hatalmas veszteség, ha pont azok közösítik ki, vagy eleve nem fogadják be, akikre az önbecsülése támaszkodna.
A gyerekek és a tanárok között is van, aki örömmel várta a szeptemberi iskolakezdést, de olyan is, aki nem. Az a tanár, aki szorongva gondol az első alkalomra, amikor belép az új vagy már korábban is tanított „problémás” osztályba, biztosan tudja, hogy mitől is tart.
A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.
Ha úgy tűnik, hogy egy gyereket (vagy a környezetében valakit) érint az iskolai zaklatás, az első és egyben a legfontosabb, hogy merjen és tudjon is beszélni arról, hogy mi történt vele. Ezután (és az ügy egyedi jellemzői alapján) kell végiggondolni, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani.
Előfordul, hogy olyan felnőtt lesz egy gyerek kiközösítésének a tanúja, vagy olyan felnőttnek beszél a gyerek arról, hogyan bánnak vele a többiek, aki közvetlenül nem felelős a gyerekért.
Ezt különösen érdemes végiggondolni, hiszen a megosztásoknak az is egy lehetséges következménye, hogy a gyerek majd idősebb korában dühös lesz azok miatt a képek miatt, ahol szerintünk cuki volt, szerinte viszont ciki. A kockázatok köre ennél azért sokkal szélesebb.
A szülők nagyon sok energiát fektetnek abba, hogy a gyerekük szép, okos, sikeres legyen, megértse és tudja követni a társadalmi szabályokat. Végtelen büszkeség forrása, ha a gyerek népszerű, mindig keresik a társai, nyüzsögnek körülötte a barátok.
A gyermekkori elhízás – amelynek gyakorisági csúcsa 7‒12 éves kor között van ‒ többféle okra vezethető vissza.
Nagy a verseny már a „jó” óvodába bejutásért is. A szülők nem kis hányada már a gyereke születése előtt megtervezi, hogy mikor mit fog megtanulni, hogyan fog fejlődni. Legyen zenei oktatás. Angolul tanuljon. Az úszás a legfontosabb. De balettozni is kell, vagy karatézni. Mire iskolába kerül, tudjon… A végtelenségig lehetne sorolni, hogy mi mindennel szeretné a szülő megajándékozni, felruházni a gyerekét annak érdekében, hogy biztosítsa a jövőjét. De vajon magát is adja? Képes tudatosan jelen lenni a fia, lánya életében?