Emlékszel, amikor gyereknapon medvecukortól lett ragacsos a kezed? Amikor nem mertél felülni a körhintára, de irigykedve nézted a tesóidat, amint egészen a felhőkig repülnek? Emlékszel, hogy milyen volt első nap iskolába menni? Olvasni hangosan harmadikban, miközben a padtársad úgy csikiz, hogy a tanár ne vegye észre? Mikor az egyik lánynak megtetszett a csattod, amit szünetben kitépett a hajadból? Emlékszel hogyan nevetett az egész osztály hetedikben, amikor azt mondtad, a bálna bőrizomtömlővel mozog? És amikor azon nevettek, hogy a tanár azt mondta rád, „egy hülye százat csinál”? Mikor gimiben meg se mertetek mozdulni órán, mert ha véletlenül a földre esett a ceruza, azért egyes járt? Mikor tesiórán térden csúszva kellett bocsánatot kérni a tanártól? De hogy miért, arra már nem is emlékszel…
Mindannyiunknak vannak hasonló élményei. Vajon miért emlékszünk néhány rövidke régvolt pillanatra úgy, mintha ma is ott lennénk? Miért a megaláztatás, a szégyen, a harag, az öröm, a félelem, a csalódottság marad meg bennünk sokáig? Mert ezek a gyerekkor meghatározó emlékei, melyekhez érzelmek kötődnek. Nincs olyan kommunikáció, melyben az érzelmek nem jelennek meg. Gondolj arra, mit érzel most: talán a cikk első bekezdésében a kérdéseket olvasva te is átéltél bizonyos érzelmeket. Eszedbe jutottak a saját történeteid. Lehet, hogy örömöt, bánatot, szomorúságot éltél át, vagy szégyenérzés, harag futott át rajtad olvasás közben. Az is lehet, hogy csak unalmat éreztél, mert nem volt elég érdekes számodra. Az érzelmeink mindig velünk vannak, az emberi kapcsolatainkban pedig intenzívebben jelennek meg, és gyorsabban változnak.
Hogyan befolyásolják az érzelmeink az emlékeinket?
Az átélt érzelmek jelentősen befolyásolják azt, hogyan tárolódik egy-egy emlék, és hogyan tudjuk később felidézni azt. Korábban azt gondolták, hogy egy erősen negatív vagy pozitív érzelem arra serkenti az agyat, hogy az az emlék jobban tárolódjon. A mai kutatások azonban azt feltételezik, hogy annyira más emlékek azok, amelyek érzelmileg terheltek, hogy nem is ugyanazzal a rendszerrel tároljuk és hívjuk elő őket, mint a többi emlékünket. Azok az élmények tehát, amelyek érzelmeinkben nagyon erősen érintenek minket, egy nagyon ősi, alapvető hálózatban tárolódnak, ezért különösen nehezen változtathatók meg. Míg a felszínesebb emlékeinken minden egyes felidézés változtathat valamit, a nagyon erős érzelmekkel teli emlékeink sokkal inkább állandóak az idők során. Mindenkinek van olyan iskolai élménye, amit sosem fog elfelejteni. Pontosan fel tudja idézni, ha nem is magát az eseményt, de hogy mit érzett akkor, azt biztosan. Azt is tudjuk, hogy mindez a negatív élményekre fokozottabban igaz.
Miért fontos mindez?
A kommunikáció sokkal több annál, mint a puszta közlés. Miközben beszélünk, a tekintetünk elárulja, mit érzünk. A gesztusainkkal kifejezhetünk egyetértés, helytelenítést, fenyegetőzést. A testtartásunkat is nagy mértékben befolyásolja, hogyan érezzük magunkat. Miközben mondandónknak tartalma és célja van, érzelmeket váltunk ki a másikból, ugyanakkor mi magunk is rajta vagyunk az érzelmi hullámvasúton. És ezt a már önmagában is bonyolult összefüggést tovább bonyolítja az egyén rezilienciája, vagyis az ellenálló képessége. Míg valaki csak ránt egyet a vállán, és viccnek veszi, ha azt mondják neki: „egy hülye százat csinál”, más még felnőttkorában is erre a megszégyenítésre emlékszik.
A verbális bántalmazásról ugyan egyre több szó esik, de sajnos gyakran méricskélés áldozata lesz. Neked azt mondták otthon, hogy semmirekellő vagy, és soha semmire nem fogod vinni, de engem minden nap megpofoztak. A suliban te voltál a béna, aki még a kötélre sem tud rendesen felmászni, de nekem a sarokban kellett térdelnem az óra végéig. Mit gondolsz, melyik volt a rosszabb? Nem lehet összehasonlítani az egyes bántalmazási formákat, mint ahogy azt sem, kire milyen hatással voltak. Napi 2 megaláztatást még ki lehet bírni, de 3 pofon már sok? Heti 1 megszégyenítés még belefér, de 2 már talán túlzás? Nem: a határt a zéró tolerancia jelenti. Nem bántjuk egymást, és ezt tanítjuk a gyerekeknek is. Akkor sem, ha azt gondoljuk, ettől lesz majd ember belőle, ezáltal a nevelés, a fegyelmezés eszközévé tesszük. A szavakkal történő bántás célja legtöbbször a feszültséglevezetés, és sokszor a tehetetlenség, a frusztráció következménye, a kontrollérzés visszaszerzésének eszköze.
Milyen hatásai vannak a verbális bántalmazásnak a felnőttkorunkra?
A szóbeli bántalmazás ugyan szemmel látható fizikai nyomot nem hagy, de az áldozat önértékelését, mások iránti bizalmát jelentősen befolyásolják. Míg a szexuális bántalmazások nagy százaléka két ember négy fal közötti története, addig a szóbeli bántalmazásra ez ritkán igaz. Az iskolában szinte mindig vannak tanúi ezeknek, legyen az elkövető tanár vagy diák. Még mindig kevés szó esik a tanúk reagálásáról és felelősségéről. Természetesen egy tanár–diák közti bántalmazás során nagyon nehéz az osztálynak jól reagálnia a hatalmi különbségek miatt, de számos, diákok közötti konfliktus megoldása lehetne a hallgató közönség segítő reagálása. A későbbi pozitív énképet és a konfliktuskezelési technikákat nagy mértékben segíti, ha a közösség az áldozat szükségleteire reagál. A hosszabban tartó bántalmazás ráadásul kapcsolati problémákat is eredményezhet: az áldozat nehezen ismeri fel mások érzelmeit, és bizonytalan abban, hogyan fogadja a felé irányuló pozitív érzelmeket.
Vannak az életnek olyan fordulatai, amire nem készül fel az ember, vagy nem tud felkészülni. Amíg világ a világ, reméljük, hogy közösségben fogunk élni, és nem egymástól elszigetelten. A társas kapcsolatokban óhatatlanul is bántjuk egymást. Mindenkinek lehet rosszabb napja, élethelyzete – felnőttnek is, gyereknek is. A lényegi kérdés, hogy vajon figyelünk-e eléggé egymásra, vajon észrevesszük-e, ha megbántottunk valakit. Vajon a tanár tud bocsánatot kérni a diákjától, ha azt látja, hogy megszégyenítette? Vajon vállalja annak a felelősségét, hogy az osztály előtt megpróbálja rendezni azt, amit elrontott? Ha igen, akkor egy egész osztályközösség fog arra emlékezni, hogy milyen példát kaptak a tanártól konfliktuskezelésről, emberségről, és nem egyetlen gyerek arra, hogyan lett megszégyenítve 30 évvel korábban.
Stáhly Katalin pszichológus
Kiemelt kép innen.
