Minden szülő ismeri a kisgyerek ragaszkodásának első tárgyát, a pelust. Ez persze lehet más is, mint a kedvenc tej-baba-mama szagú pamutpelenka, amit még kimosni is titokban szabad csak, nehogy a gyerek hatalmas hisztit csapjon, ha nem találja. Lehet maci, egér, takaró, kispárna ‒ bármi, amivel a baba vagy a már nagyobb gyerek elaltatja, vigasztalja magát, amibe kapaszkodhat, mert úgy nem érzi magát egyedül.
A pelus is digitalizálódik?
A digitális világban a pelusból már jócskán kinőtt nagyobb gyerekeknek is van ilyen kapaszkodója, vigasztalója, egy-pillanatra-nem-válok-meg-tőled tárgya: a telefonja. Egy 2015-ös nagy-britanniai felmérés szerint a 15 évesek naponta átlag 420-szor használják a telefonjukat. Azaz a „telus”-t, amibe ha belebújik a gyerek, akkor nem érzi – vagy legalábbis senki nem gondolhatja róla –, hogy magányos vagy szomorú, vagy ami még rosszabb, hogy nincs is társasága, nincsenek barátai. Mert lehet, hogy az osztályban tényleg nincsenek, de ugye látható, hogy valamit pötyög a telefonon, tehát simán hihető, hogy valahol vannak ismerősei, barátai, akikkel valamit közösen csinál ‒ legalább virtuálisan.
Üzeneted érkezett!
A 2000-es évek első tizedében egy ír telefonos gyerek lelkisegély-szolgálat azért indított SMS-szolgáltatást is, mert érzékelték, hogy azokat a gyerekeket, akik kapnak üzenetet (hallani a jelzést a telefonjukon), akiknek van kinek üzenetet írnia, a többiek is szívesebben befogadják. Ha valakinek ír, ha vannak titkai, akkor lehet, hogy érdekes is. Ma ez sokkal inkább így van: a gyerekeknek virtuálisan kell jelen lenniük, észrevehetőnek, naprakésznek mutatkozniuk. Ha semmit sem lájkol, semmit sem oszt meg, nem is kommentel, akkor a kortársai számára nem nagyon létezik, és könnyen kimaradhat fontos dolgokból.
A kapcsolattartás változó szabályai és színterei
Megváltoztak a valódi (nem virtuális) társas kapcsolatok íratlan szabályai is. A szülők számára talán nehezen érthető, hogy a gyerekük miért nem megy oda egyszerűen valakihez beszélgetni, akivel egy iskolába vagy akár egy osztályba jár. Mit jelent az, hogy nem ismerősök, ha egyszer egy térben töltik az egész napot, sokszor egy asztalnál ebédelnek az iskolában?
Hova áll ezekben a szülő?
Nem egyszerű a szülő helyzete: egyfelől szeretné a gyerekét úgy nevelni, hogy magabiztos legyen, jól érezze magát a kortársaival, és a társai szeressék, elfogadják őt. Másfelől érthető, ha meg akarja óvni a gyerekét attól, hogy az online kapcsolatok átvegyék a valódiak helyét. Ahhoz azonban, hogy a gyerek a kortárs csoportok tagja legyen, az is maradhasson, fontos, hogy a szülők megértsék, mit jelentenek az online kapcsolatok a mai gyerekek világában – már egészen fiatal koruktól.
Meddig jó, honnan veszélyes?
A digitális világban sok 3-4 éves gyerek kütyüt kap születésnapjára, karácsonyra, és a szülők nagyon büszkék rá, hogy hamarabb megtanulja használni is azt, mint a felnőttek. Ugyanakkor kevéssé érzékelik, hogy milyen magányossá teheti a gyereküket a kütyüről való mesehallgatás, a filmnézés, a világ online felfedezése egyedül. Nyilván nagyon hasznos, ha a gyerek olyan dolgokat is láthat, megismerhet, amit a közvetlen környezetében nehéz lenne élőben becserkészni, de a most felnövő gyerekek könnyen úgy járhatnak, mint az Andersen mesében a császárkisasszony, aki többre tart egy táncos dalokat nyekergő kereplőt, mint egy valódi énekes pacsirtát.
Az online és az offline világban is otthon
Ha a kisgyereket a világgal való ismerkedésben főleg az okos eszközök segítik, és a szórakozásáról is többnyire a kütyük gondoskodnak, érthető, ha kis- vagy nagyobb kamaszként is ismerősebb, könnyebb számára a virtuális kapcsolat fenntartása, mert sokszor nehezen tudja dekódolni a társai valóságos jelzéseit. A Yelon chatszolgáltatásában gyakori kérdés az, hogy ha csak online vagyunk ismerősök, hogyan menjek oda hozzá, mit mondjak neki. Konfrontálódni, vitatkozni soha nem egyszerű egy gyereknek, főleg a kortársaival. Jó esetben ennek módjait, technikáját is otthon a szüleivel, testvéreivel kialakuló konfliktusokban tanulja meg. De ha otthon is a kütyü neveli, nem fogja tudni kezelni a konfliktusait – azt tanulja meg, hogy elég kilépni az virzuális térből: a kínosan alakuló online kapcsolatokban egy gombnyomással megszüntethető a vita.
Melyiken van a hangsúly?
Van olyan szülő, aki aggódik, hogy a gyereke életében túl nagy szerepet kapnak a virtuális kapcsolatok, és nincs alkalma, ideje eléggé begyakorolni azokat a viselkedési formákat, amelyeket gyerekkorban kell elsajátítania. Jogos az aggodalom, hiszen az online világ nem jó terep a nem virtuális társas viselkedés, készségek megtanulására. Mint minden másban, ebben is a szülő mutathat olyan példát, amelyet a gyerek követhet.
Hogy működünk otthon?
Ha a családban az a szokás, hogy nem egyszerűen csak együtt vannak egy térben, hogy nemcsak beszélnek, hanem beszélgetnek is, játszanak, hogy fontos dolgokról együtt döntenek, akkor a gyereknek kialakul ezekre az igénye. Ha szabad otthon ellentmondani, ha a szülők olyan kérdésekről is beszélnek, amelyekben nem értenek egyet, akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy van esély az egyet nem értések tisztázására. Ha ebben nő fel, ezt várja el, akkor valószínű, hogy nem elégszik meg a virtuális kapcsolatokkal és a felszínes, néhány karakteres, egyszerűsítésre törekvő kommunikációval.
Van átjárás az online és offline életünk között?
Szerencsésebb esetben a telefonját babráló gyerek a valódi barátaival, társaival éli a telefonos, online életét is. Megosztanak egymás között számukra fontos híreket, pletykákat; véleményt kérnek (azonnal); közösen kritizálnak valamit; kibeszélik a tanárt, a többi gyereket az iskolában; képet küldenek az ebédről a menzán vagy éppen a hidegtől kipirosodott orrukról akár az éppen velük egy társaságban ácsorgóknak vagy a padszomszédjuknak is. Mert személyes kapcsolataik működésének a digitális eszközökkel megvalósuló kommunikáció szerves része.
Mik a közös szabályaink?
Ha a szülő szeretné, hogy a gyereke a valódi – nem csak a virtuális ‒ világban is otthon legyen, akkor ezt a hagyományosnak számító módon lehet elérni. Egyrészt a szülő saját viselkedése mintaként szolgálhat, így hat a gyerekre, másrészt a családban lehetőséget lehet teremteni a nem virtuális, valódi együttlétre és kapcsolatokra. Nem muszáj demonstratív módon kütyümentes napokat, órákat kijelölni. De ha mondjuk a szülőnek az a természetes, hogy a közös étkezések közben ő maga sem veszi fel a telefonját, akkor ezt elvárhatja a gyerekétől is.
Hogyan, mire használjuk a telefont?
Ha a gyerek kiskorától megszokja, hogy az erdei kirándulásnak csak járulékos haszna és nem célja az, hogy meg lehet osztani az ott készült képeket a közösségi oldalakon, akkor jobban is élvezi az ilyen alkalmakat. Ha a családi összejövetel csodás hangulatát nemcsak a megosztható felvétel kedvéért hozzák össze, hanem érdeklik is egymást a rokonok, akkor az ilyen programokon a gyerek is nagyobb lelkesedéssel vesz részt. Nem valószínű, hogy egy család vagy egy gyerek képes gátat vetni a megosztás általános kényszerének, de már az is jót tehet, ha egy-egy program, együttlét önmagáért történik, nem a közösségi térben megosztható képek kedvéért.
Mi használjuk az eszközt, vagy az használ minket?
Ahhoz, hogy a telefon és minden más készülék megmaradjon annak, ami, fontos, hogy a szülő maga is eszközként használja azokat. A telefon és a többi kütyü nem bébiszitter, nem mesemondó, nem unaloműző, nem nyugalomfenntartó, nem háziállat a túl sok macerával járó élő háziállat helyett. Eszköz, amit ha jól használ az ember, sok-sok előnyhöz juthat.
Megvagyunk nélküle is?
A kisgyerek előbb-utóbb elengedi a pelust. Megmarad viszont az érzés, hogy amikor egyedül volt, akkor vele volt az ismerős illat és tapintás, ami a tényleges védelem, törődés biztonságát adja. Ha a gyerek az első kütyüjét, telefonját nem a kapcsolatai támogatására és a biztonsága fokozása érdekében kapja, hanem ezek helyett, és később is ezek helyett használja, akkor vajon mi marad neki, ha elveszíti vagy valamiért el kell engednie a telust?
A Yelon szerkesztősége
