Az egészséges szexualitásra nevelés semmilyen módon nem választható külön a gyereknevelés egyéb kérdéseitől. Ha az a cél, hogy a gyerek elfogadja, szeresse és tisztelje a saját testét, természetesnek tekintse, hogy a teste magának és másoknak is örömet szerezhet, de tudja azt is, hogy a testéről csak ő maga dönthet, és felelős azért, amit a saját és mások testével tesz, akkor az ideális az lenne, ha a gyerek születésétől kezdve ilyen mintát láthatna maga körül.
Ha a szülők megbíznak a gyerekükben, és a gyerek is a szülőkben, akkor jó esetben tudnak róla, hogy a gyereknek már van szexuális kapcsolata. De még ekkor sem biztos, hogy a gyerek úgy érzi, hogy ezt a szüleivel kell megosztania. Ennek lehet az az oka, hogy a gyerek általában nem szívesen beszél a saját ügyeiről. Lehet, hogy a dolog természete miatt – magánügy! – nehéz szóba hozni a dolgot. Az is lehet, hogy ha rákérdezne a szülő, akkor megmondaná a gyerek, de a szülő érezheti úgy, hogy ilyesmire kínos rákérdezni – magánügy!
Amikor valaki szülő lesz, olyan feladatok hárulnak rá, amelyeket korábban nem ismert. Menet közben jöhet rá, hogy ugyan gyerekként saját magán tapasztalhatta, hogy az ő szülei hogyan oldottak meg kérdéseket, feladatokat, de ő maga nem tud vagy nem akar szülőként hasonló megoldásokat alkalmazni. Ilyenkor a szülőnek azért jó, ha új ismereteket gyűjt a gyereknevelés kapcsán is, mert magabiztossá válhat szülőként, a gyereknek meg azért, mert így nagyobb biztonságban érzi magát a szülei mellett. Ez a testről és szexualitásról megszerezhető ismeretekre éppúgy vonatkozik, mint a szülők önismeretére.
Az a jó a gyereknek, ha azt érzi, hogy természetes a szüleinek, hogy ő kérdez. Minden gyerek addig tekinti természetesnek a saját kíváncsiságát, amíg rá nem szólnak, amíg nem éreztetik vele azt, hogy az nem természetes. A szülők meg szoktak lepődni azon, hogy egészen kicsi gyerekek mit és milyen módon kérdeznek. Ha nagyon konkrét dolgot kérdez egy gyerek olyasmiről, amiről ő elvileg nem is tudhatna, mindig érdemes visszakérdezni, hogy miért szeretné tudni, vagy miből gondolja, hogy valami úgy van, ahogy ő kérdezi. A válasza után lehet eldönteni, hogy az első kérdésére milyen válasz a megfelelő.
A gyerekek egészséges fejlődéséért aggódó felnőttek többségének a büntetés kilátásba helyezése mellett a tartalmak szűrése jut először eszébe: úgy beállítani, illetve olyan alkalmazásokkal felszerelni a különböző készülékeket (a telefont is), hogy azokon ne jelenhessenek meg pornográf tartalmak. Bár léteznek ilyen szűrők, tökéletesen egyik sem véd, és persze a gyerek valaki más telefonján, gépén is nézhet ilyesmit.
A szülők nagy része meg van győződve arról, hogy az ő gyereke nem néz pornót. Sőt, a szülők nagy része arról is meg van győződve, hogy ha mégis belefutna a gyerek ilyen tartalomba, akkor azonnal elmenekülne a látványtól.
A nagyobb kamasz gyerek már nem a szüleitől kérdez, vagy legalábbis sokkal ritkábban kérdez a szüleitől, mint korábban. Ekkorra a magánéletének súlypontja már átbillen a kortársak közé. Ha mégis megtiszteli a szülőt a kérdéseivel, annak örülni kell, de ebben a korban is érvényes, hogy a gyerek kérdésére kell válaszolni és „nem ér” az alkalmat kihasználni arra, hogy gyorsan még mindenféléket a lelkére kössünk.
Sokan emlékszünk az iskolai felvilágosító óra borzalmaira. Levetítettek egy felvilágosító filmet annak rendje és módja szerint, de csakis azért, mert kötelező volt. Ha nem lett volna az, a legtöbb tanár valószínűleg inkább eltekintett volna tőle. Néztünk a medencében gumimatracon lebegő nő felé egymással versengve úszó férfiakat (spermiumok), szülést premier plánban, de egy szót sem beszéltünk a látottakról. Azt is nehéz volt eldönteni, hogy ki jött jobban zavarba: a biológiatanár vagy mi.
A tanár és diák között szövődő intim érzelmi kapcsolatot nevezhetjük ugyan szerelemnek, de egy ilyen viszony mégis valami nagyon mást jelent. Egyenlőtlenséget és alárendelést, kiszolgáltatottságot és kihasználást, titkot és titkolózást.
A gyerekek és a tanárok között is van, aki örömmel várta a szeptemberi iskolakezdést, de olyan is, aki nem. Az a tanár, aki szorongva gondol az első alkalomra, amikor belép az új vagy már korábban is tanított „problémás” osztályba, biztosan tudja, hogy mitől is tart.