A gyerekek bántalmazásáról legtöbbször a család vagy az iskola vonatkozásában beszélünk, pedig a gyerekek könnyen kerülnek bántó vagy erőszakos helyzetekbe máshol is – például a sportpályán, a plázában, a lépcsőházban, a buszon, a nyilvános mosdóban, az orvosi vizsgálóban vagy a parkban.
Mitől függ, hogy mit tesznek ilyenkor a gyerekek? Mikor hagyják az esetet annyiban, és mikor állnak bele? Mesélnek róla másnak? Kikre számíthatnak a gyerekek?
A koronavírus terjedésével megjelent egy újfajta zaklatási forma, a vírusbullying: azokat a gyerekeket közösítik ki a társaik, akikről kiderül, hogy megfertőződtek a Covid19-cel. Egymás kicsúfolása, bántása, kiközösítése ugyanolyan veszélyes lehet, mint a fizikai, az érzelmi vagy a verbális erőszak. A járványhelyzet fokozódásával a gyerekek között is egyre inkább szaporodik a kortárs zaklatásnak ez a fajtája, pedig ez éppannyira elfogadhatatlan, mint az agresszió bármely formája.
Vajon milyen irányba viszi a felnőtt életünket, ha a bennünk élő traumatizált gyereket nem gyógyítjuk meg? Ha a sebeket nem gyógyítjuk be, kapaszkodhatunk-e abba az illúzióba, hogy ugyanolyan esélyünk van a boldogságra, mint a kevésbé sebzett embernek? Vajon gondolhatjuk-e, hogy fájó, vérző lelki sebekkel, beteg gyökerekkel lelkileg teljesen egészséges gyerekeket tudunk nevelni? A WMN.hu cikke.
Iskolapszichológushoz bármilyen problémával lehet fordulni, legyen az tanulási vagy egyéb, az iskolában megélt nehézség, a kortársakkal való kapcsolati problémák, szerelem, betegség, szülők válása, bármilyen trauma, bántalmazás stb. Ennek három lehetséges módja van: kérheti maga a gyerek, a pedagógus vagy a szülő.
Bár tudjuk, hogy a szerelemmel alapvetően jó érzések kellene hogy járjanak, a gyerekeink, ha körbenéznek, ritkán láthatnak boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élő felnőtteket – joggal gondolhatják hát, hogy teljesen természetes, ha a várva várt, nagy érzéshez fájdalmak, kétségek és a tehetetlenség érzése társul. Egy bizonyos pontig ez akár természetes is lehet – de mikortól kell közbeavatkozni? Milyen jelekre érdemes figyelni? Mit tehetünk szülőként?
Az iskolai osztályok zárt közösségek, „kényszerközösségek” – a gyerekek majdnem mindennap találkoznak, és naponta sok órát töltenek együtt. Természetes, hogy ebben a helyzetben ugratják, piszkálják egymást, a baj nem is ezzel van. Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében.
Minden gyereknek joga van a biztonságos gyerekkorhoz, és a szexuális edukációnál hatásosabb eszközt nem ismerünk a gyerekkori abúzusok és visszaélések (ideértve valamennyi bántalmazási formát) megelőzésére. Ezért nagyon fontos gyermekjogi szempontból is, hogy a gyerekek részesüljenek megfelelő szexuális edukációban.
A felnőttek a szexuális jellegű visszaélésektől féltik a legjobban a gyerekeiket, miközben a kutatások szerint annak esélye, hogy a gyereket szavakkal, kirekesztéssel vagy megalázó módon bántják a neten, tízszer nagyobb, mint a szexuális zaklatásé.
De kezdjük az elején. Amikor megszületik egy baba, tündéri, elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi a szülei türelmét, mert hosszú-hosszú percekig, sőt akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már ilyenkor megnyilvánul, akik a babasírástól olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, nemritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse.
Ha úgy tűnik, hogy egy gyereket (vagy a környezetében valakit) érint az iskolai zaklatás, az első és egyben a legfontosabb, hogy merjen és tudjon is beszélni arról, hogy mi történt vele. Ezután (és az ügy egyedi jellemzői alapján) kell végiggondolni, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani.