Vajon milyen irányba viszi a felnőtt életünket, ha a bennünk élő traumatizált gyereket nem gyógyítjuk meg? Ha a sebeket nem gyógyítjuk be, kapaszkodhatunk-e abba az illúzióba, hogy ugyanolyan esélyünk van a boldogságra, mint a kevésbé sebzett embernek? Vajon gondolhatjuk-e, hogy fájó, vérző lelki sebekkel, beteg gyökerekkel lelkileg teljesen egészséges gyerekeket tudunk nevelni? A WMN.hu cikke.
Iskolapszichológushoz bármilyen problémával lehet fordulni, legyen az tanulási vagy egyéb, az iskolában megélt nehézség, a kortársakkal való kapcsolati problémák, szerelem, betegség, szülők válása, bármilyen trauma, bántalmazás stb. Ennek három lehetséges módja van: kérheti maga a gyerek, a pedagógus vagy a szülő.
Bár tudjuk, hogy a szerelemmel alapvetően jó érzések kellene hogy járjanak, a gyerekeink, ha körbenéznek, ritkán láthatnak boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élő felnőtteket – joggal gondolhatják hát, hogy teljesen természetes, ha a várva várt, nagy érzéshez fájdalmak, kétségek és a tehetetlenség érzése társul. Egy bizonyos pontig ez akár természetes is lehet – de mikortól kell közbeavatkozni? Milyen jelekre érdemes figyelni? Mit tehetünk szülőként?
Az iskolai osztályok zárt közösségek, „kényszerközösségek” – a gyerekek majdnem mindennap találkoznak, és naponta sok órát töltenek együtt. Természetes, hogy ebben a helyzetben ugratják, piszkálják egymást, a baj nem is ezzel van. Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében.
Minden gyereknek joga van a biztonságos gyerekkorhoz, és a szexuális edukációnál hatásosabb eszközt nem ismerünk a gyerekkori abúzusok és visszaélések (ideértve valamennyi bántalmazási formát) megelőzésére. Ezért nagyon fontos gyermekjogi szempontból is, hogy a gyerekek részesüljenek megfelelő szexuális edukációban.
A felnőttek a szexuális jellegű visszaélésektől féltik a legjobban a gyerekeiket, miközben a kutatások szerint annak esélye, hogy a gyereket szavakkal, kirekesztéssel vagy megalázó módon bántják a neten, tízszer nagyobb, mint a szexuális zaklatásé.
De kezdjük az elején. Amikor megszületik egy baba, tündéri, elbűvölő. Csakhogy ez az 50 centis kis tünemény néha próbára teszi a szülei türelmét, mert hosszú-hosszú percekig, sőt akár órákig is képes sírni, pontosabban időnként torkaszakadtából üvölteni. Vannak felnőttek, akiknek a bántalmazói attitűdjük már ilyenkor megnyilvánul, akik a babasírástól olyan önkívületi állapotba kerülnek, hogy mindenféle ocsmány megjegyzéssel illetik a kisbabát, esetleg fenyegetik, nemritkán rázzák, rángatják, dobálják. Mintha komolyan elhinnék, hogy a baba azért sír, hogy őket idegesítse, vagy az ő életüket nehezítse.
Ha úgy tűnik, hogy egy gyereket (vagy a környezetében valakit) érint az iskolai zaklatás, az első és egyben a legfontosabb, hogy merjen és tudjon is beszélni arról, hogy mi történt vele. Ezután (és az ügy egyedi jellemzői alapján) kell végiggondolni, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani.
Végre magyarul is elérhető Európa legnépszerűbb, óvodásoknak szóló programja, amelyet a szexuális erőszak megelőzésére dolgoztak ki.
Sokszor könnyebb magyarázatot találni arra, hogy miért NEM segítünk, mint hogy miért IGEN.