Tag

kiközösítés

Browsing

Az iskolai osztályok zárt közösségek, „kényszerközösségek” – a gyerekek majdnem mindennap találkoznak, és naponta sok órát töltenek együtt. Természetes, hogy ebben a helyzetben ugratják, piszkálják egymást, a baj nem is ezzel van. Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében.

Egy koreai fiú az iskolából gyalog indul haza. Pár perccel útja kezdete után egy részeg férfi egy üveggel a kezében tántorog felé, azt kiabálva: „Fúúúúj, kínai!” A férfi megpróbál közelebb menni, és hadonászva lépdel a fiú felé. Ő csak mosolyog, és rá se tekint, látszik, hogy nem ez az első ilyen alkalom, van már tapasztalata benne. Gyorsan továbbáll, és ezt az alkalmat is megjegyzi a sok másik mellett, amikor Magyarországon a bőrszíne miatt bántották.

A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.