Tag

bullying

Browsing

Nemrég a Parlament elé terjesztették a Köznevelési törvény módosítását, amelyben megjelenik az iskolaőrség mint új intézmény. A módosítás szerint az iskolaőrök feladata a megvédeni a pedagógusokat az ellenük irányuló erőszaktől. A változtatást azzal indokolták, hogy a tanárokat ért atrocitások után, amelyek az elmúlt időszakban töténetek, a pedagógusok és a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítő munkakörben alkalmazott személyek fokozottabb védelme szükséges.

Miért nem lehet megoldás az iskolarendőrség?

A statisztikai adatok szerint a közfeladatot ellátó személyek közül a legnagyobb veszélynek a buszvezetők, a jegyellenőrök, a mentőtisztek, a szociális munkások és a pedagógusok vannak kitéve. A legtöbb erőszakos cselekmény ellenük irányul. A tanárok is közfeladatot látnak el. Esetükben nagyobb a kockázata annak, hogy munkájuk során olyan helyzetbe kerülnek, amikor elszabadulnak az indulatok. A tényállás szerint nemcsak a nyílt erőszak számít veszélyeztetésnek, hanem az akadályoztatás, illetve a fenyegetés is. Bár ezekben az esetekben ténylegesen nem sérül meg senki, kb. 45 százalékban nem esik bántódása a sértettnek, de aki átéli, azért még érezheti magát veszélyben.

Az iskolai osztályok zárt közösségek, „kényszerközösségek” – a gyerekek majdnem mindennap találkoznak, és naponta sok órát töltenek együtt. Természetes, hogy ebben a helyzetben ugratják, piszkálják egymást, a baj nem is ezzel van. Baj akkor van, ha a szerepek megmerevednek. Képzeljünk el egy háromszöget, aminek egyik csúcsán az van, aki ugrat valakit, egy másik csúcsán az, akit ugratnak, a harmadikon pedig a többiek, akik ezt látják. Normális esetben ez a háromszög állandó forgásban van: egy gyerek hol az egyik, hol a másik csúcson találja magát, hol őt ugratják, hol ő ugrat másokat. Bullyingról akkor beszélünk, ha a háromszög már nem forog, és mindig ugyanaz a gyerek van a ugratott, zaklatott helyzetében.

Emlékszel, amikor gyereknapon medvecukortól lett ragacsos a kezed? Amikor nem mertél felülni a körhintára, de irigykedve nézted a tesóidat, amint egészen a felhőkig repülnek? Emlékszel, hogy milyen volt első nap iskolába menni? Olvasni hangosan harmadikban, miközben a padtársad úgy csikiz, hogy a tanár ne vegye észre? Mikor az egyik lánynak megtetszett a csattod, amit szünetben kitépett a hajadból? Emlékszel hogyan nevetett az egész osztály hetedikben, amikor azt mondtad, a bálna bőrizomtömlővel mozog? És amikor azon nevettek, hogy a tanár azt mondta rád, „egy hülye százat csinál”? Mikor gimiben meg se mertetek mozdulni órán, mert ha véletlenül a földre esett a ceruza, azért egyes járt? Mikor tesiórán térden csúszva kellett bocsánatot kérni a tanártól? De hogy miért, arra már nem is emlékszel…

Egy koreai fiú az iskolából gyalog indul haza. Pár perccel útja kezdete után egy részeg férfi egy üveggel a kezében tántorog felé, azt kiabálva: „Fúúúúj, kínai!” A férfi megpróbál közelebb menni, és hadonászva lépdel a fiú felé. Ő csak mosolyog, és rá se tekint, látszik, hogy nem ez az első ilyen alkalom, van már tapasztalata benne. Gyorsan továbbáll, és ezt az alkalmat is megjegyzi a sok másik mellett, amikor Magyarországon a bőrszíne miatt bántották.

A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.

Ha úgy tűnik, hogy egy gyereket (vagy a környezetében valakit) érint az iskolai zaklatás, az első és egyben a legfontosabb, hogy merjen és tudjon is beszélni arról, hogy mi történt vele. Ezután (és az ügy egyedi jellemzői alapján) kell végiggondolni, hogy mit lehet tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani.