Mit tehetünk szülőként, ha minden nap igazi tortúra elindulni az iskolába, és a gyerekünk rendíthetetlen és nem akar menni? Természetesen nem jellemhibáról van szó, hanem mindez valószínűleg egy jel, amit komolyan kell vennünk. Egy gyerekkel a reggeli rutint – hogy a tornazsákot, a reggelit, a fogmosást és a cipőfűzést csatasorrendbe állítsuk – bármely okosóra a pulzusunk alapján levezényelhetné. De a szülőnek a gyerekek iskolába járásáról gondoskodni sokkal több ennél: az egyik legjelentősebb gyermekjogi törvény által előírt feladata.
Van, aki régről ismeri, van, aki még csak most ismerkedik vele, de kevesen vagyunk, akik még soha nem kerültünk kapcsolatba a szorongással. Mégis, amikor felbukkan az életünkben, legtöbbször igyekszünk kitérni a találkozás előtt, vagy ha nem megy, nem tudomást venni arról, hogy belépett a szobába.
Gender, társadalmi nem, nemi identitás, női és férfi sztereotípiák és megannyi ezekhez kapcsolódó fogalom, amelyekről annyi mindent olvashatunk az interneten vagy könyvekben. Annyi mindent, hogy elég nehéz kiigazodni a sok információ között. A kamaszokban is kavarognak az önmagukkal kapcsolatos kérdések, és nem egyszerű ebben a kavalkádban kibogozni a szálakat.
A gyerekek is érzik a jelen helyzet feszültségét, és ha nem tudjuk megbeszélni, mi történik, az csak növeli a szorongásukat. De hogyan válaszolhatunk a kérdéseikre anélkül, hogy megijesztenénk őket?
Az eredeti cikk a WMN.hu oldalán jelent meg.
Egyik este a fizikaházival küszködtem.
Amikor nem sikerül valami, akkor mindig egyre idegesebb és idegesebb leszek.
Ez most se volt másképp, és már gyűltek is a könnyek a szemembe. Miért nem megy a fizika? Miért nem megy semmi? Hogy fogok így egyetemre menni?
A tizenéves fiatal a rá vonatkozó visszajelzéseket a kortársaitól fogadja el leginkább. Ezért olyan hatalmas veszteség, ha pont azok közösítik ki, vagy eleve nem fogadják be, akikre az önbecsülése támaszkodna.
A szülő elég ritkán van olyan helyzetben, hogy lássa, mi történik a gyerekével, amikor az közösségben van. Hogy mi történik nap közben a gyerekével, arról többnyire a gyerektől hall, vagy esetleg a szülői értekezleteken. Ha a gyerek mesél a közösségről, annak tagjairól, arról, hogy kivel mi történik, és ő maga hogy érzi magát ezekben a helyzetekben, hogyan vesz részt bennük, az azt jelenti, hogy megbízik a szülőben. Bízik egyfelől abban, hogy a szülőt érdekli, ami vele történik, másfelől abban, hogy a szülő ítélkezés nélkül be tudja fogadni, amit hall. Persze az a gyerek is bízhat a szüleiben, aki introvertáltabb alkat, nem olyan „mesélős”. A szülőnek ez esetben nehezebb dolga van, hogy kiderítse, mi is történik vele, de a gyerekét ekkor is biztosítania kell a támogatásáról, elfogadásáról.
Előfordul, hogy olyan felnőtt lesz egy gyerek kiközösítésének a tanúja, vagy olyan felnőttnek beszél a gyerek arról, hogyan bánnak vele a többiek, aki közvetlenül nem felelős a gyerekért.
Talán kevés csodásabb és izgalmasabb dolog van a babavárásnál. Elképzeléseinkben a kisbabával töltött idő pihe-puha, babapúder-illatú és békés, szentimentális hangulatú. Olyan egyszerűnek tűnik: megetetjük, tisztába tesszük, megfürdetjük, és ha sír, ölbe vesszük, ringatjuk, esetleg énekelünk neki – akárhogy is, de megnyugtatjuk.
A gyermekkori elhízás – amelynek gyakorisági csúcsa 7‒12 éves kor között van ‒ többféle okra vezethető vissza.