Második gyerek vagyok, van egy nővérem. Egy lány, aki mindenben jó, aki mindent jól csinál, aki mintagyerek volt egész életében, aki a családunkban minden dicséretet bezsebelt. És vagyok én. Egy lány, aki ennek pont az ellentéte. Ebből a helyzetből adódóan gyerekkoromtól fogva folyton azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, és sosem leszek az.
Vágytam arra, hogy engem is megdicsérjenek, hogy egyszer azt mondják, büszkék rám. Hajtottam, keményebben tanultam. Azt éreztem, hogy elvárják tőlem, hogy én is mindenből maximálisan teljesítsek. Teljesen mindegy, hogy suliról vagy hobbiról van szó, a legjobbnak kell lennem. Ha közepes jeggyel állítottam haza, attól függetlenül, hogy az egész osztályban az enyém volt a legjobb dolgozat, éreztem, hogy a szüleimnek ez mégsem elég. Ha versenyről volt szó, tudtam, hogy a tanáraim elvárják tőlem, hogy jó helyezést érjek el.
Kinek akarsz megfelelni?
Reményeket fűztek hozzám, és ha ennek nem tudtam megfelelni, azt hittem, hogy csalódni fognak bennem. De ahogy idősödtem, elegem lett abból, hogy mindenki elvár tőlem valamit, aminek meg kell felelnem.
Aztán 8. osztály után iskolát váltottam. Elkerültem egy olyan helyre, ahol nem ismertek, nem tudták, ki vagyok. Eldöntöttem, hogy már senkinek nem akarok megfelelni. Persze a senki alatt csak a tanáraimra és a szüleimre gondoltam. Lázadtam. Nem tanultam, csak éppen annyit, hogy mindenből átmenjek. Bekerültem egy új közösségbe, új embereket ismertem meg, és egyszer csak ráébredtem, hogy az kezd érdekelni, hogy az új barátaim milyen képet alkotnak rólam. Most már nekik akartam megfelelni. Ha valakinek nem tetszett éppen egy nadrágom, azt többé nem viseltem, ha menő volt csúnyán beszélni, akkor én is próbáltam beállni a sorba. Ez ment egy évig. Amíg ebből is elegem lett. Túl fájdalmas volt már, hogy az legyek, aki nem vagyok.
Teljes akarsz lenni, vagy tökéletes?
Rengeteg időm ment el azzal, hogy embereknek – legyenek azok a tanáraim, a szüleim, a barátaim vagy akár idegenek – próbáltam megfelelni. Nem vagyok tökéletes, sőt annak még csak egy kis töredéke sem. De mondd, kit érdekel?! Nem dől össze attól a világ, ha valamiben hibázom, ha nem leszek mindig mindenben az első. Mostanra már megtanultam, hogy nem kell adnom mindenki véleményére, és mindenki elvárásának sem kell megfelelnem. Mindig lesznek olyan emberek, akik nem fognak kedvelni és szeretni. Ezt tudom, és tanulom is elfogadni. Eldöntöttem, hogy kik azok, akiknek kikérem a véleményét, meghallgatom őket, de ami a legfontosabb, a végső döntést én hozom meg. Ha hibázom, a dolgot magammal rendezem le. Azt még gyakorolnom kell, hogyan bocsássak meg magamnak egy-egy hiba miatt, de ami a lényeg, hogy most már tudom, nem kell tökéletesnek lennem!
Zsebe Krisztina (19 éves)
Kiemelt kép innen
