Mint minden másban, abban is nagyon máshogy működünk, hogy különböző helyzetekben mit várunk, amikor segítséget kérünk. Van viszont néhány dolog, amitől általában picit jobb lehet.
Ilyen, amikor például valaki a teljes figyelmét tudja neked adni egy nehéz helyzetben. Amikor valaki el tudja fogadni a te szempontjaidat, és nem akarja a sajátjait rád erőltetni, mert tudja, hogy neked nem biztos, hogy ugyanaz lesz a jó megoldás, ami neki lenne. Amikor a másikat tényleg az érdekli, neked mitől lehetne egy kicsit könnyebb vagy jobb az adott helyzetben. Vagyis ha van valaki, aki végighallgat, és ad neked elég időt, hogy elmondhasd, megélhesd, ami bánt, az általában azért segít. Ilyen valakinek lenni azonban sokszor sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnik, de szerencsére ez is tanulható, fejleszthető.
Amikor tőled kérnek segítséget
Ha hozzád fordul egy barátod vagy családtagod a bánatával, problémájával, kérdésével, sokat segít, ha megpróbálsz igazán figyelni. Ha nem azon gondolkodsz, mit fogsz majd válaszolni, hanem figyelsz arra, mit mond a másik, és megpróbálod beleélni magad a helyzetébe. Ez lehet, hogy könnyen megy, főleg, ha már veled is történt hasonló dolog, de az is előfordulhat, hogy nehéz, mert miközben picit át is éled, ami a másikkal éppen történik, ez benned is sebeket szakíthat fel. Megeshet, hogy egy helyzet túl mélyen érint ahhoz, hogy igazán ott tudj lenni a másikkal – nem könnyű, de meg lehet próbálni ezt is jelezni: hogy annyira igyekeztél átérezni a másik számára nehéz helyzetet, hogy túlságosan is az érzelmeid hatása alá kerültél. Vagy azért, mert az elmondottak önmagukban nagyon megráztak, vagy esetleg azért, mert olyan élményed kapcsolódik hozzájuk, amely miatt nehéz igazán a másikra figyelned.
Még ha bizonyos helyzetekben ez nem is okoz problémát, akkor is előfordulhat, hogy ott vagy, átérzed, nagyjából sejted, min megy keresztül a másik, és… rájössz, hogy nem tudsz neki semmi vigasztalót mondani. Ez teljesen rendben van, különösen, mivel nagyon gyakran nem lehet, sőt nem is kell sem vigasztalni, sem bölcsnek lenni. Általában már az is nagyon nagy segítség, ha megoszthatjuk az érzéseinket valakivel, ezért ha ott vagy, és meghallgatod a másikat, ha figyelsz rá, és igyekszel együtt érezni vele, esetleg ‒ ha olyan a kapcsolatotok ‒ megöleled, megsimogatod, vagy csak csendben mellette maradsz, máris többet tettél érte, mint amit a többségünk általában tenni tud vagy szokott.
Tanácsot adjunk vagy figyelmet?
Gyakran vagyunk úgy, hogy azonnal elmondjuk, mi mit tennénk az adott helyzetben, mert szeretnénk megoldani (vagy azt hisszük, a másik azért fordult hozzánk, mert azt szeretné, ha megoldanánk) a problémát. Azt hisszük, tudjuk, hogyan kellene/lehetne megoldani azt. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy a másik ezt akarja. Lehet, hogy épp még csak elkezdte átélni az érzéseit, és sürgetésnek venné, ha te máris a megoldás felé terelnéd. Lehet, hogy pontosan tudja, mit kell tennie, de az is lehet, hogy maga szeretne rájönni. Ilyenkor azzal segíthetsz a legtöbbet, ha ahelyett, hogy megmondanád, te mit tennél a helyében, kérdésekkel segíted, hogy mesélhessen arról, amit ő érez. Így a figyelmed mellett időt is adsz neki, hogy addig lehessen egy adott helyzetben, amíg az számára szükséges. Amikor pedig majd tovább tud, tovább szeretne lépni, a megoldása valóban az övé lesz – miközben azt is megtapasztalhatta, hogy a támogatásoddal túl tudott lépni egy nehézségen.
Ráadásul egy kéretlen tanács szinte soha nem esik túl jól. Akkor sem, ha esetleg dühös vagy, vagy akár egy kicsit csalódott, mert úgy érzed, a másik butaságot csinált, vagy nem hallgatott rád, és ezért került bajba. Ilyen helyzetekben biztos neked is mondták már, vagy éppen – ahogy szinte mindannyian ‒ te is mondtál már olyasmit, hogy: „Előre megmondtam, hogy ez lesz”, „Hogy viselkedhettél ilyen hülyén?”, „Tudhattad volna!”, „Mégis mire számítottál?” és társai. Ha már hallottad ezeket, akkor tudod: még ha néha igazak is ezek a mondatok, akkor sem segítenek, sőt. Inkább csak még rosszabbul érzi tőlük magát az, aki amúgy is maga alatt van. Te pedig valószínűleg nem ezt szeretnéd, hanem azt, hogy aki bajban van, érezhesse, hogy számíthat rád.
Nagy Viktória, Székely Gergely
Kiemelt kép innen