Kapcsolatok

Miért ront tutira, minden helyzeten a „ne hisztizz” mondat

Lehet, hogy... aki hisztizik, annak nehezebb, mint annak, aki hallgatja. Mi az a hiszti, és mitől ennyire nehéz csinálni és viselni is?

Amikor az ember még kicsi, és szeretne valamit, vagy valami baja van, nem tud túl sok eszközből válogatni, hogy ezt jelezze. Általában elkezd jó hangosan üvölteni, és addig csinálja, amíg valaki a környezetéből megoldást nem kínál a problémájára.

Baj van. Segítségre van szükségem. Hogy jelezzem?

Aztán később, amikor már tudunk beszélni, és képesek vagyunk kérni, figyelni másokra, ideális esetben szebben is tudjuk jelezni, hogy mit szeretnénk. Vannak viszont, akik úgy nőnek fel, hogy mindezt nem tanulják meg. Mások esetleg éppen azt tanulják meg, hogy ha szépen kérik, akkor sem történik semmi, hisztivel viszont el tudják érni, amit szeretnének. És persze az is előfordul, hogy hiába van meg a tudásunk, bizonyos helyzetekben valamiért nem működik.

Mi kell ahhoz, hogy meghalljanak?

Ha ilyenkor valaki a feszültsége, a félelme vagy a rossz mintái miatt nem tud másként reagálni, csak túlzónak tűnő, nem vagy nem jól kezelt érzelmekkel, teljesen felesleges azt mondani neki, hogy fejezze be a hisztizést. Viszont ha azért kell üvöltenie, toporzékolnia, mert különben nem halljuk, nem értjük, azzal csak azt erősítjük meg benne, hogy tényleg nem figyelünk arra, amit mondani akar. Ha ilyenkor csak legyintünk rá, hogy „á, ez csak hiszti”, azzal beismerjük, hogy csak az jut el hozzánk, ahogyan mondja. Azt üzenjük ilyenkor a másiknak, hogy nem érhet el hozzánk, mert nem halljuk, nem látjuk a lényeget. Ettől pedig valószínűleg még magányosabb, még kétségbeesettebb és még hangosabb lesz… Ez pedig abban is, aki átéli, és abban is, aki kíséri, rengeteg fura, kusza, esetleg zavaró, dühítő vagy ijesztő és érthetetlen érzést kelthet.

Lehet az érzelmekből túl sok?

Sokszor aggasztó és kétségbeejtő, ha valaki mellettünk erőteljes érzelmekkel reagál valamire, amitől nagyon sok kellemetlen érzést élhetünk meg. Azt például, hogy hatalmasra nőtt köztünk a távolság. Megijedhetünk a másik tombolásától, fenyegetőnek érezhetjük a viselkedését, elkezdhet bennünk is növekedni a düh, amiért tehetetlenek vagyunk. Ezek mind afelé visznek, hogy a megoldás keresése helyett megpróbáljunk valahogyan véget vetni a helyzetnek, vagy kilépni belőle.

Mindenkit megijesztenek néha a saját, és a másik érzelmei

Ilyenkor mindkét fél reakciója teljesen emberi, természetes és érthető – mindenkinek nagyon nehéz ilyesmit átélni. A másik általában azért mondja abban a helyzetben, ilyen formában, amit szeretne, mert nem tudja máshogy. 

Lehet, hogy…

Lehet, hogy azért mondja így, mert nem is rád haragszik, hanem magára, de ezt nem tudja sehogyan sem kifejezni, nem tud vele mit kezdeni, csak a haragot érzi.

Lehet, hogy megijedt valamitől, amit nem tud veled megosztani. Esetleg ő maga sem érti, mi történik, csak a növekvő félelmet érzi. Ilyenkor pedig ezekre, és nem a helyzetre magára válaszol ijedten, kétségbeesetten.

Lehet, hogy azt tanulta meg korábban, hogy csak azzal érheti el, amit szeretne, ha így mondja.

Lehet, hogy korábban próbálta szebben, halkabban mondani, de te akkor nem figyeltél.

Amikor hiányzik az önuralom, még fontosabb a türelem

Aki hisztizik, abban a helyzetben már nem tud uralkodni magán. Ha viszont a másik elég erős ahhoz, hogy ne meneküljön el, vagy kérjen és adjon is egy kis időt, az segíthet megtalálni a megoldást. 

El tudod fogadni az érzéseket – akár a sajátodat, akár a másikét?

Ha képes vagy ilyen helyzetben is megérteni a másikat, elfogadni az érzéseit, az azt is jelenti, hogy nem minősíted a viselkedését, nem is ítélkezel. Így egyrészt arra is tudsz figyelni, hogy mit is szeretne mondani, ő pedig azt érezheti, hogy fontosabb számodra az, amit mond, mint az, hogy hogyan mondja. És ha már el tudta mondani, át tudta adni, amit szeretett volna – amitől megijedt, amiért valójában haragszik –, akkor közösen talán át tudjátok gondolni azt is, hogy miért érezte úgy, hogy így kell elmondania. Arra is rájöhettek, hogy mi válthatta ki belőle, hogy ösztönösen így reagáljon. Így pedig lehet, hogy legközelebb – ha nem is egyből, de néhány hasonló közös megoldást kereső, egymás érzéseit elfogadó eset után – már képes lesz más eszközökkel is elmondani neked, amit szeretne.

Ami jobban működik, mint a címkézés

Ha legyintünk egymásra, ha felcímkézzük egymást, és mi döntjük el, mi hiszti, és mi nem az, nem fog megváltozni – javulni meg főleg nem – a helyzet. Ha viszont megtanulunk egymásra figyelni az ilyen nehéz pillanatokban is, akkor idővel találhatunk magunknak jobb eszközöket, és megtanulhatjuk sokkal jobban (és könnyebben) érteni egymást.

Nagy Viktória

Kiemelt kép innen