Az első szerelem felejthetetlen – és még ha véget is ért, és ez néha fájdalmas, mégis velünk marad, nem veszítjük el.
Előveszem a tollamat, a papíromat, és írni kezdek, amíg a tollamból ki nem fogy a tinta. Neked, a szerelemről, rólad és rólam, tehát rólunk.
Hogyan is lehetne téged leírni? Előszedem a sok ötletem a fiókomból, hiszen ezer kis sárga cetlire írtam fel mondatokat, amelyekben rólad van szó. Szavak, mondatfoszlányok vagy egész novellák lapulnak itt, a könyvek és füzetek alatt.
Te vagy az, aki először megérintette a szívemet, ezzel pedig elérted, hogy örökre velem maradj. A szívem egy kis zugában leszel elzárva, egy apró, törékeny emlékfoszlányban, és nem foglak többé elővenni onnan. Megtanítottál szeretni, és ezt köszönöm. Megtanítottad, hogy van szívem, ami bizony fájni is tud, ha valaki – ez esetben te – rajta tapos. Megmutattad, milyen az, amikor valaki mosolyt csal az arcomra a puszta jelenlétével is. Megmondtad, hogy senkinek sem egyszerű a dolga, hiszen egyszer viharos napjainkat akartuk túlélni, míg máskor a nyári napsütésben keltünk. De nem foglak elfelejteni, nem is tudnálak, mert a hetek, hónapok, évek alatt arra is rájöttem, mennyire fájdalmas lehet valakit elengedni.
És nézd, most mégis vége, ma már külön utakon járunk. Az első szerelmem az az ember, akinek ismerem minden rezzenését, tudom, hogyan mosolyog, ismerem a gödröcskéi minden milliméterét. Tudom, mit szeret a büféből, vagy mi az, amivel boldoggá lehet tenni.
Nekem ez Te voltál. Viszont nem bánom, hogy ez így alakult, mert az élet erről szól: sokszor fájdalmas események sokasága, de a szerelem még a fájdalommal együtt is szép. Sok ember bízik a karmában, a sorsban, az életben: én bennünk bíztam. És megnyugtat, hogy nem veszítelek el teljesen.
Üdv itt, a szívemben.
Elek Lilla Eliz (16 éves)
Kiemelt kép innen
