A lányok korán mérlegre ugrálnak, centik és kilók miatt aggódnak, és alapvetően mérhetetlenül elégedetlenek magukkal. Persze mindenki érez így néha. De nem lehetne másképp?
– Szent ég, nézzetek rám, nem kellett volna felvennem ezt a felsőt, túl nagy benne a hasam, de nem is csoda, harminc kiló vagyok, pedig Lilla csak huszonkilenc. És a karom túl vastag, olyan tömzsi, és nézzétek, borzasztó széles az ujjaim vége, miért nem lehet olyan vékony, mint Annáé?
– Semmi baj a karoddal, de én biztos, hogy soha többet nem hordok rövidnadrágot, hatalmasnak látszik benne a fenekem, jaj, lányok, ez annyira rémes…
Egyik reggel, ahogy tanítás előtt a suli mosdójában fésülködtem, megütötte a fülemet a mellettem készülődő lányok beszélgetése. Beletelt néhány másodpercbe, míg egyáltalán felfigyeltem rá, mert egy ehhez hasonló csevegés elhangozhatott volna bárhol ‒ akár a mi családunkban is. És pont ez volt benne annyira felkavaró… Hallottam már így beszélni másokat számtalan alkalommal: osztálytársakat, unokatesókat, ismeretlen nőket, akik a mellettem lévő fülkében próbáltak fel valamit. De a legtöbbjük legalább idősebb volt egy kicsivel, mint ez a három barátnő. A szomszéd mosdó előtt álló lányok ugyanis legfeljebb ötödikesek lehetnek, de máris mérlegre ugrálnak, centik és kilók miatt aggódnak, és alapvetően mérhetetlenül elégedetlenek magukkal. Persze mindenki érez így néha. De másképp nem lehetne?
Milyen lenne, ha…
Milyen lenne egy nap úgy felébredni, hogy mindenki ‒ az ovisoktól a nagyszülőkig ‒ jóban van a testével? Mi lenne, ha tetszene, amit a tükörben látunk? Ha örömmel, felszabadultan sétálnánk az utcán? Miben változnának a kapcsolataink, ha csak az örülnivalót keresnénk magunkban és a másikban? Ha azzal a jóleső tudattal érkeznénk meg egy buliba, hogy csinosak és vonzóak vagyunk? Ha bátran és magabiztosan mernénk mosolyogni, akár azokra is, akikkel még csak most kezdünk ismerkedni? Mi lenne, ha egy nap, ahogy kilépek itthonról, ez a másik világ venne körül engem, ahol jó úgy lenni, ahogy vagyok?
Rajtam ne múljon!
Gyorsan lepottyantam a felhők közül, ahogy megláttam, hány óra van. Mindjárt csengetnek, rohannom kell ‒ kaptam észbe. De azért odaálltam a lányok mögé, akik változatlanul a tükör előtt ácsorogtak elkeseredett arccal, vettem egy nagy levegőt, majd rámosolyogtam közös tükörképünkre, és így szóltam:
‒ Igazán csinik vagyunk ma, nem, csajok? Na, sziasztok, jó sulit! ‒ aztán loholtam tovább.
Rajtam ne múljon, hogy a mai legyen az a bizonyos nap, amikor megváltozik a világ…
Erdélyi Boróka (19 éves)
Kiemelt kép: Priya Mistry
