Kedves Hullámtörő Barátom!
Most meg kell hallgatnod, akkor is, ha felesleges morajlásnak találod a szavaim. Tudnod kell, hogy észrevettem, miben mesterkedsz.
Mikor tengernek érzem magam, sőt maga vagyok az óceán, annak minden színes-pompás halával, gyilkos cápájával és kellemesen ringatózó hínárjával, akkor te „úgy” nézel. Igen, „úgy”: lenézően, lekezelően, szánakozóan. Pocsolyának hazudsz, egy tócsának, amelyben még egy aranyhal is megfullad, amelyben egy béka is a halálát kívánja. És én nem akarok, de hiszek neked.
Mikor feltámad bennem egy nagy, egy nemes érzés, és a hangulata elönt, kiönt, eláraszt, hullámzik bennem, te kegyetlenül beleállsz a zuhatagba, ellenállsz, és gúnyos mosollyal várod a bukást. Hogy megfutamodom, miközben neked természetesen minden sikerül.
Mikor elrejteném a haragom, megmutatnám, hogy a nagyság is tud kegyes lenni, és a tombolás is lehet csendes, akkor kikéred magadnak a vitát, hergelsz és felkorbácsolsz, hogy ismét viharra adjam a fejem, és a végén úgyis neked lesz igazad.
Akkor vagy boldog, ha a lendületem megtörik, de nem olyan természetesen, ahogy annak lennie kellene. Te beleállsz a hullámomba, és fájdalmat okozol, mert azt hiszed, többet érsz, ha elveszed minden önbizalmam.
Az viszont nem jut eszedbe, hogy a hullámok olykor megállíthatatlanok. Egyszer el foglak sodorni, ha az utamba állsz. Nem bántalak szándékosan, mert nem vagyok olyan, mint te – de ha megindul az áradás, nem tudom megállítani.
Csáki Zsanett (18 éves)
Kiemelt kép innen.