Tudod, nem gondoltam volna, hogy valaha még beszélünk. Csak állok, és bámulok a kijelzőre. Olvasom a soraidat, de nem állnak össze a fejemben értelmes mondatokká. Megrohannak az emlékek. A szavak, amelyeket a fejemhez vágsz, ütnek, és visszahoznak egy rég elfeledett, keserű ízt a számba.
Állok, a kezemben biztosan tartom a telefont, pedig legszívesebben ordítva, zokogva a földhöz vágnám. Mégsem teszem. Mert már nem fontos. Már nem akarok megint megbeszélni semmit. Már egyszer végigrágtuk magunkat az egészen egy hosszú telefonbeszélgetés során az elejétől a végéig… távbarátság. Nem akarom megint végigolvasni, hogy miért gondolod, hogy csak az én hibám, hogy idáig jutottunk, és hogy te mindent megtettél azért, hogy megragasszuk, ami egyszer eltörött.
Tudod, voltak hónapok, amikor mindent megadtam volna, harcoltam azért, hogy minden olyan legyen, mint régen… De már nem. Hiába sétálunk végig a barátságunk megmaradt, apró darabokra tört szilánkjain, és nézegetjük a kiskori énünket az apró darabkákon, ezt már nem tudjuk megragasztani. Túl sok sebet okoztunk egymásnak, túl mélyeket, és túl sok idő lesz, mire ezek a sebek begyógyulnak.
Csak állok, és nézem a telefonom kijelzőjét. Olvasom a soraidat, de nem olvasom el az egész üzenetet. Válaszolok: Kérlek, engedjük el egymást, hiszen az emlékeink, a tény, hogy valaha a legjobb barátom voltál, túl fontosak ahhoz, hogy ezt most ezzel az egyikünkhöz sem méltó vitával elrontsuk. Már nincs mit mondanunk egymásnak, azt hiszem.
Reznicsek Éva (19 éves)
Kiemelt kép: icons8
