Manapság több időt töltünk a közösségi média használatával, mint amennyit evéssel és beszélgetéssel összesen. Tényleg ott zajlik az életünk?
A metrón ülök.
Megnyomom a telefonom gombját, beírom a kódot, feloldom.
Kinyitok egy appot, lefelé húzom az ujjam, nézem, ahogy a három pötty váltja egymást.
Frissül.
Görgetek lefelé pár másodperc erejéig, aztán lezárom az eszközt.
A fülemben dübörög a zene, egy szám, amit már talán ötvenszer is végighallgattam.
Lehunyom a szemem, figyelek a szövegre, érzem, ahogy hozzám beszél.
Újra feloldom a telót, lescreenshotolom, kiteszem a napi storymba.
Nézem, hányan kattintanak rá.
Öt másodperc,
két ember.
Fél perc,
hat ember.
Három perc,
húsz ember.
Telik az idő, gyűlnek a like-ok…
24 óra alatt kb. kilencszázan fogják látni. Ezeknek az embereknek csak a töredékét ismerem valójában.
Tudom, senki sem fogja tudni úgy átérezni a szöveget, mint én.
Frissítek, görgetek, semmi új. A telefon képernyője újra elsötétül.
Egy átlagos ember az élete során 5 és fél évet tölt el közösségi média használatával. Ez annyi idő, amennyit az evés, az ivás és a kommunikáció összeadva együtt vesz el.
Online imidzs: a követők építik
Flóra vagyok, 16 éves, tizenegyedikes tanuló. Ha posztolok valamit online, háromszor annyi emberhez jut el, mint az igazgató évnyitó beszéde az iskolámban. Persze, amikor a szombat esti vacsorámat vagy a kávémon lévő tejhabmintát osztom meg emberek ezreivel, ez kihasználatlanul marad. Egyszer odajöttek hozzám a folyosón, hogy én vagyok-e az a bizonyos… Igen, én lennék, szia. A bemutatkozásom már kevésbé érdekelte az illetőt. Szomorú, hogy megszoktam. Az emberek nagy többségét csak az imidzs vonzza. A követők száma presztízst ad az embereknek. Némelyikünknek több van, mint másoknak, ezért néhány emberre felnézünk, nézegetjük a digitális térben létező életüket, azt gondolva, bárcsak az ő helyükben lennénk. Bárcsak nekünk is lenne ennyi barátunk, bárcsak mi is olyan szépek lennénk, bárcsak mi is így élnénk.
Mert online bárki lehet bármi
Online sosem ülök a metrón. Online sosem bambulok magam elé órákig egy helyben ülve. Online sosem fáj semmi, nem fogtok sírni látni, nem tudjátok meg a hibáim. A digitális térben az életet filterelni lehet, szerkeszteni, kiszínesíteni. Az imidzsünk kiépítése a mi kezünkben van. Online sosem áll rosszul a hajam, a mosolyom is mindig tökéletes, ez persze csak természetes. Elfelejtjük, hogy online mindenki élete a tökéleteshez közelít. Nem tudjuk, hogy mások a mi online életünk után sóvárognak ugyanúgy. Pedig ha magunkba nézünk, tudjuk, hogy a mi életünk is tele van rossz és jó napokkal, csalódásokkal, kimaradt buszjáratokkal, elhamarkodott szavakkal, kicsorduló könnyekkel, elejtett poharakkal és néha egy kis elviselhetetlen magánnyal, mint akárki másé.
A valóság más…
Nem vagyunk különlegesek. Különlegesek vagyunk. Azok vagyunk, mert a való életben máshogy görbül mosolyra a szánk, másban vagyunk tehetségesek, más gyújtja fel a szikrákat a szemünkben, máshogy szeretünk, máshogy rakjuk a bal lábunk elé a jobbat. Különlegesek vagyunk, mert mindenkinek egyedi az üzenete. Az online térben ez a sok megfoghatatlan apró dolog könnyen elsiklik a fejünk felett, pedig ezek választják el az egyént mindenki mástól. Különlegesek vagyunk, de nem úgy, mint ahogy ezt online el szeretjük játszani.
Csesznok Flóra (18 éves)
Kiemelt kép innen.
