Vélemény

Köztük, de nem velük – Egy bullying története

Bennet történetéből megtudhatod, hogy érzi magát, milyen érzésekkel küzd az, akit kiközösítenek, piszkálnak a suliban: erről szól a bullying.

Az érzés, amikor utálsz bemenni a suliba, és csak arra vágysz, hogy legyen melletted valaki…

Nem érdekelnek! ‒ egyik fülemen be, a másikon ki, ahogy anyu mondaná. Ez egy jó nap lesz, tudom, semmi sem fogja elrontani a kedvem.

Legalább ne bántsanak…

Ezt mantrázom magamban, miközben kibújok a már-már hűvös víz alól a kádban. Nem kell, hogy szeressenek, de legalább ne bántsanak, csak ma ne. Az iskola folyosóján a terem felé sétálva különös érzés fog el: a gyomorgörcs, ami lassan a részemmé vált, mintha csak gyenge lüktetés lenne. Gyorsan ver ugyan a szívem, de most más, inkább csak izgalom, de azért kicsit félek. Ismét be kell mennem a terembe, és a szemükbe kell néznem azoknak, akik a puszta tekintetükkel megaláznak.

Ott leszek köztük, de nem velük.

Egyedül. Ha párban kell lenni, senki sem választ majd engem, és a tanár beoszt valaki mellé, aki először kinevet mások előtt, aztán végig olyan lenéző lesz velem, végül mindenki ezen nevet majd. Talán a tesiöltözőben megint észrevesznek rajtam valamit, mint a múltkor, hogy túl kicsi a mellem, látszanak a bordáim, és furán állnak a lábaim, azt mondták, ez anorexia ‒ az lenne? Nekem eddig nem tűnt fel, de már látom, és nagyon zavar, folyton könnybe lábad a szemem, ha meglátom magam a tükörben, vagy akár az üvegajtón visszatükröződve a túl sovány testem halvány körvonalát. 

Láthatatlan vagyok.

Lehet, hogy én felelek majd matekon újra, és megint megdobálnak kis papírgalacsinokkal, vagy utánoznak és kigúnyolnak, vagy csak látni fogom, ahogy néznek ‒ innen mindenkit jól látni ‒, és sugdolóznak arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és buta és selejt, és hogy léteznem sem kéne. Mindig azt mondják, hogy ez egy összetartó osztály, ahol mindenkit szeretnek, csak a mindenki nekik nem mindenkit jelent, hanem azokat, akik megfelelnek nekik éppen, akikről tudomást vesznek. Láthatatlan vagyok, és átgázolnak rajtam, de néha, ha muszáj felfednem a kilétem, egyből rám támadnak. Sokszor észre sem veszik, de félrelöknek, vagy a szemembe néznek, és látok mindent a tekintetükben, kavarog benne a hideg megvetés és a szánalom, és olyan erősen marja a csekély önbizalmam, hogy utána mindig úgy érzem, tényleg nem kéne léteznem. 

Megfogom a kilincset.

Remeg a kezem.

Visszatért a gyomorgörcs.

Hányingerem van.

Már érzem a szúrást a szemem alatt, könnyek buggyannak ki feldagadt szemem alól, pedig próbáltam felfelé nézni, hogy le ne folyjanak bágyadt, riadt arcomon.

Nem megy.

Nem tudom lenyomni a kilincset, minden erő elhagyta a karom, és az egész testem elgyengült. Ebben a bénult állapotban minden reményem elfeketedett.

Visszaestem.

Eldöntöttem, hogy ez a nap más lesz, de végül elbuktam.

Újra.

Ez a sorsom.

Nem tudom megváltoztatni a dolgokat, bele kell törődnöm, hogy ez az én sorsom, ez jutott, hogy selejt vagyok. Bemegyek a mosdóba, és felhívom anyát, hogy hazamegyek, mert hánytam, ami nem igaz, de nem mondhatom el az igazságot. Mindenki azt mondja, ne törődjek vele, ha bántanak, ne törődjek vele, hogy egyedül vagyok, mert ez egy iskola, ahová tanulni járok, nem jól érezni magam. Csak legyenek jó jegyeim. De olyan nehéz koncentrálni, mikor senki sem kíváncsi rám. Egyedül olyan nehéz.

Fájdalmak, indulatok, tehetetlenség kavarognak bennem…

Csak fekszem az ágyban, már lassan éjfél van, de egyszerűen nem csukódnak le a szemeim. Ráz a hideg, és folynak a könnyeim, már elázott a párnám, szinte nyirkos lett. Egyre csak nehezedik a mellkasom, tele vagyok fájdalommal, indulatokkal, de tehetetlen vagyok. Félek a sötétben még mindig, mert nem tudom, mit rejt ‒ amit nem látok, az ellen nehéz védekezni, és itt kiszolgáltatottabb vagyok, mint bármikor máskor. Kiabálni akarok, összetörni mindent, de ehelyett csak vörös szemmel bámulok magam elé, és várok, mert minden felesleges lenne.

Nehéz beismernem, de szükségem van valakire.

Kiemelt kép innen

V. Bennet

Ha hasonló helyzetben vagy, ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, de nem tudod, mi legyen az első lépés, vagy csak beszélgetnél valakivel, írj a Yelon-chatre, vagy hívd a Kék Vonal munkatársait, akik a 116-111-es telefonszámon várják a hívásodat. Éjjel-nappal ingyenesen hívhatod őket. Meghallgatnak, és közösen gondolkoznak veled a megoldáson.