Vélemény

Élet a közösségi média idején – Hogyan kapcsol(ód)j ki?

Néha érdemes eljátszani a gondolattal, milyen lenne a Világ okoseszközök, és állandó készenlét nélkül... sőt, bátrabbak akár ki is próbálhatják!

A közösségi médiát mindenki használja, ráadásul egyre több időt töltünk az online térben. Pedig fontos lenne néha szünetet tartani, hogy közben ne veszítsük el a legfontosabbat: önmagunkat.

Gondolkoztatok már azon, hogy milyen lehetett az élet a szüleink idejében, a közösségi média és az okostelefon előtt? És el is tudjátok képzelni? Mert én nem igazán. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, amelyben a telefonálás kiváltságnak számított, vagy ahol a számítógép még csak kezdetlegesen jelent meg. Ma már a boltba sem ugrunk le telefon nélkül, mert sosem lehet tudni… És folyamatosan bámuljuk a képernyőt. Ülünk a buszon, bámuljuk a képernyőt. Ülünk otthon, filmet nézünk. És bámuljuk a képernyőt. Ülünk egymás mellett a barátokkal. És másokkal írogatunk. Ülünk órán, és telefonozunk, még távoktatásban is, sőt, akkor különösen, egyszerre mindkettőt: a számítógépet, ahol az óra folyik, és a telefont, ahol minden más… az élet. De vajon mi ez a minden? És tényleg történik valami?  Néha azt érzem, hogy nem, csak mi szeretnénk azt hinni, hogy igen. Hiszen akkor tartozunk valahova, és mert akkor fontosak vagyunk. 

Régen havonta/hetente egyszer telefonáltak vagy leveleztek az emberek. Most, ha egy órán belül nem kapunk választ, különösen, ha egy bizonyos személyről van szó, idegesek leszünk, elkezdünk kombinálni. „Miért? Már nem vagyok érdekes? Vagy baj történt?” Üzeneteket várunk és válaszokat. Mémeket küldözgetünk egymásnak és videókat, és epekedünk a válaszért.  Fantomképeket kergetünk. Vagy mégsem? Hiszen a mai világban el lennénk veszve telefon és közösségi média nélkül. Sok mindent megold: olcsóbb, instant kommunikáció, és nem csak postafordultával hallunk a másikról. Könnyebb találkozóhelyeket egyeztetni, egyszerűbb lejelentkezni a szülőknek. 

A kommunikáció és ami mögötte van

Mégis, a konstans üzenetküldésben és a telefon csekkolásában van valami, ami arra utal, hogy nem is magáról a kommunikációról szól az egész, és nem csak arról, amit a másik ír. De akkor miről? Unaloműzésről? Valahova tartozásról? Szerintem van benne egy adag biztonságérzet is: elfoglalt vagy, véletlenül sem vagy egyedül és/vagy nem érzed magad magányosnak, hanem telefonálsz valakivel vagy írogatsz. Legyen ez tömegközlekedésben vagy iskolában, szünetekben. Mintha nem tudnánk magunkban lenni. Egy bizonyos időszakban a suliban én is számtalanszor nyomkodtam végig szinte minden szünetet, vagy játszottam a telefonomon, csak hogy ne legyen gáz, hogy nincs kivel beszélgetnem, „miközben körülöttem mindenki más milyen jól elvan”. Tényleg elvoltak, vagy ők is csak azt várták, hogy valaki nyisson feléjük? Már sosem tudom meg… És hányszor ülök én is úgy a buszon 25-30 percet, hogy nem csinálok semmit, azon kívül, hogy random és jelentéktelen képeket, idézeteket nézegetek, vagy híreket, cikkeket olvasok. Persze, valahol ezek is fontosak, de sokszor érzem, hogy számomra ez csak unaloműzés, nem kapok tőle semmit.

Élet az Instagramon

Veszélyes világ a közösségi média, hiszen nem engedi, hogy kimaradj a folyamatos online jelenléttől, ha pedig sikerül, később megbánod. Hogy mit értek ez alatt? Hát, a valóság szépítéséhez vagy annak elhessegetéséhez nem csak a fent említett írásbeli, hanem vizuális dolgok is társulnak Instagram sztorik vagy fotók képében. Hiszen semmi sem történik meg, amíg nem rakod fel, vagy ha mégis úgy döntesz, hogy nem osztod meg mindenkivel az élményt, vagy egyszerűen csak nem készítettél képeket, mert elmaradt a nagy beszélgetésben, később megbánod. Hisz’ amint legközelebb felmész az Instagramra,  azt látod, hogy mások milyen jól szórakoznak. A tipikus FOMO. És már nem számít, hogy te is eljársz szórakozni, kávézni, kirándulni… sőt, az sem, hogy egy napja te is ott voltál. „Ők boldogabbak. Nekik jobb, sokkal izgalmasabb az életük. Én valamit nem jól csinálok.” De tényleg lemaradunk valamiről? De hát mindenki ugyanezt gondolja: a másiknak jobb. „Őket bezzeg keresik a barátaik, velem pedig az enyémek csak akkor találkoznak, amikor én keresem őket. Akkor sem mindig. Velem van a baj? Csak engem nem keresnek?”

Hol a határ a valódi és az online világ között?

Kicsit azt érzem, hogy talán mindannyian megéljük ezeket: engem nem keresnek, másokat viszont igen, másnak sokkal jobb az élete, erre meg arra jár, ezt meg azt csinál. Mindeközben pedig egyre nehezebb elérni az embereket, mind élőben, mind online. Egyre többen sokallnak be pont ettől, a közösségi médiától, a sok képtől, na meg a sok ismeretlen embertől, aki csak azért lett az ismerősünk, mert 10 éve egy iskolába jártunk, vagy találkoztunk egy táborban… mégis percekbe, és több kép átnézésébe telik rájönni, hogy ki is az illető. A sok információ, kép, cicás videó és társai között pedig hajlamosak vagyunk elveszíteni a lényeget: önmagunkat. Ha nem vigyázunk, könnyen elhihetjük, hogy mindenki szebb, vékonyabb, boldogabb nálunk, és egészségesebb életmódot folytat.

Használjuk a közösségi médiát, de jó néha szünetet tartani

Mégis, szerintem jó dolog a közösségi média, és jó dolog használni. Fontos, hogy haladjunk a világgal, tartsuk a kapcsolatot másokkal, olvassunk híreket, nézzünk mémeket, és megosszuk életünk fontos eseményeit. Mert ez is hozzánk tartozik. Mert ha már van egy felületünk, használjuk ki, jó irányba persze. Mert pár évtizeddel ezelőtt nem volt rá lehetőségünk, sőt, sokaknak még most sincs, tehát  egy kiváltságról beszélünk. Ettől függetlenül néha jó visszatérni a valóságba is, és kicsit kikapcsolni. Például így – legalábbis én ezekkel szoktam próbálkozni:

  • Reggel a tömegközlekedésen olvasva.
  • Egy kicsit internetmentesen élve – ha csak pár órára vagy akár egy napra is. Sokszor egész szombaton nem nézem a telefonomat, hiszen kirándulok, vagy csak más dolgom van. És őszintén, azt kell mondanom, hogy semmi igazán fontos nem történik, amiről lemaradnánk. Ha pedig mégis, telefonon bárki elérhet. 
  • Barátokra figyelve, minden figyelmet és energiát rájuk irányítva, amikor személyesen találkozunk. Nem a telefont csekkolgatva, hiszen minden, de minden megvárhat. 
  • Filmnézés közben úgy, hogy a telefon jó messze van, valahol egy másik szobában.
  • Elalvás előtt: olvasva, naplót írva, a napot fejben összegezve… de nem a telefont bámulva. 
  • Egy családi beszélgetéssel, egy családi filmnézős estével, vagy egy családi programmal, ahol minden energia és figyelem a családtagokra terelődik.
  • Énidővel, avagy valamit csak egyedül csinálva: séta, sport, kávézás…
  • Új barátokat szerezve… Hiszen, ha valaki egyedül ül a suliban, talán pont arra vágyik, hogy valaki más odamenjen hozzá, és megkérdezze, hogy van.
  • Egy egyszerű üzenettel, amely jelzi a szülőknek, hogy jól vagy, ekkor és ekkor jössz haza, itt és itt vagy, és reméled, nekik is szép napjuk van.  
  • A tanulás és a tanórák idejére – még ha online óráról is van szó, amely laptopon zajlik – a telefont a fiókba vagy a táskába süllyesztve.

Reznicsek Éva (21 éves)

Köszönjük a képet, sedoillustration!