Kamaszkori depresszió, szorongás és magány. Szívemen viselem ezt a témát. Szeretném, hogy ha valaki abban az élethelyzetben van, amikor úgy érzi, hogy semmi sem fontos – sem az, amit érez, sem az, ahogyan telnek a napjai –, és mindennap szomorú, igazából még felkelni is szenvedés… akkor tudja, hogy DE! Igenis fontos! Kell és lehet is vele foglalkozni. Mert te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem hiszti, és nem divat. De nem ám!
Nem fogok belemenni az ok-okozati összefüggéseibe annak, hogy miért depressziósak a tinédzserek, miért érdemes és kell ezzel foglalkozni. Nem vagyok szakember, és ebből adódóan nem is szeretnék konyhapszichológiai elemzéssel foglalkozni. Egy teljesen másik oldaláról tudom és fogom megközelíteni ezt az amúgy nagyon érzékeny jelenséget.
Háttérsztorinak elég annyi, hogy tinédzserkorom majd egészét depresszió övezte, ami igazából semmilyen szinten nem volt kezelve. Ennek természetesen meg is lett az eredménye később. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár sok-sok évet ellehetetlenített ez a betegség, mára már sokkal jobban vagyok. Nagyobb empátiával tudok és szeretnék is fordulni az emberekhez, kamaszokhoz, felnőttekhez egyaránt.
Nehéz pillanataim egyikében megkaptam egy hozzám közel álló személytől, hogy „Ez egy életkori sajátosság”. Már csak a „majd kinövöd”-féle bölcsesség hiányzott.
Emlékeim szerint nem reagáltam erre semmit. Bár tudtam, hogy rosszindulatnak vagy lekezelésnek minimális szikrája sem volt a kijelentésében, mégis borzasztóan felhúzott. Nem akartam a saját fájdalmamat elvitatni, hiszen olyan sokáig ezt tettem, pont az ilyen kijelentésektől tartva.
„Ez egy életkori sajátosság.” Igaz? Lehet. Nem tudom. Én nem úgy éltem meg, és a mai napig nem úgy tekintek vissza rá. Tegyük fel, hogy az: életkori sajátosság. Na, de kérdem én, hogy akkor mi van? És ha az, akkor már nem valós a fájdalom? Nem valós a magány és az üresség érzése? Nem valós a probléma? Mindenkinek megvan a maga keresztje. Ezt már tudjuk. Azt már annál kevésbé, hogy hogyan viszonyuljunk a sajátunkhoz, pláne a máséhoz.
Szeretném (tényleg nagyon szeretném), ha az emberek valahogy elfogadnák azt a tényt, hogy igenis lehet gondja egy tinédzsernek/fiatal felnőttnek. Nem, nem divatból csinálja. És igen, lehet, hogy az állapota több, mint hogy rossz napja van, meg a hormonjai, amelyek ebben az időszakban „túltengenek”. Mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Viszont ha valamit megtanultam a nem túl hosszúnak mondható életem alatt, az az, hogy nem visz igazából sehova (előrébb meg pláne nem) a bajok egymáshoz hasonlítgatása. A te problémád vagy az én problémám nagyobb? Mihez képest? Miért fontos ez egyáltalán egy beszélgetésben? Van olyan ember, aki tényleg (nem fél órára/fél napra) jobban lett attól, hogy van valaki a világban, akinek rosszabb? Ez tényleg felér a probléma megértésével és feldolgozásával? Szerintem nem. Nem tartom segítségnek, ha megkérdőjelezzük másnak a fájdalmát. Pláne nem tinédzserkorban, amikor amúgy is minden és mindenki olyan bizonytalan.
Nem akarom, hogy akár egy ember is úgy érezze, hogy még azért is gyűlölnie kell magát, mert valami (néha minden) elviselhetetlenül fáj. Mert az nem segítség. Rengeteg más segíthet, de az önmarcangolás amelyet az emberek egymás felé fordított ítélete eredményez, az nem tartozik közéjük.
És miért írom ezt az egészet? Mi a lényege? Miért éri meg nekem? Mert tudom.
Tudom, hogy milyen, ha úgy érzed, hogy senkivel nem tudsz beszélni. Tudom, milyen az, ha az egész világon egy ember sincs, aki megértene. Tudom, milyen érzés, hogy minden nap fuldokolsz. És tudom, milyen úgy élni, hogy minden napod felér a halállal – legalábbis úgy érzem, hogy tudom. Ha van valaki, aki olvassa ezt, és azonosulni tud valamelyik érzéssel, akkor jó, ha tudja, hogy nincs egyedül. Ezt komolyan kell venni. Lehet jobban lenni. És nem mindenki ítélkezik feletted.
17 évesen olvastam egy idézetet Frida Kahlótól. Igazából belefutottam. Szeretek úgy gondolni erre, hogy az a gondolat talált meg engem, és nem én őt. Itt hagyom nektek. Vidd el te is, kedves olvasó, ezt útravalóul. És vedd elő, amikor magányos, összetört vagy zavarodott vagy. Remélem, neked is annyit fog segíteni, mint nekem akkor.
Régen gyakran gondoltam azt, hogy én vagyok a világ legfurcsább embere, de aztán arra gondoltam, hogy sok ilyen ember van a világon, lennie kell még olyannak, mint amilyen én vagyok, aki ugyanúgy, ahogy én is, bizarrnak és sérültnek érzi magát. Elképzelem őt, és elképzelem, hogy ott a távolban neki is gondolnia kell rám. Jól van, remélem, ha te ott most olvasod ezt, tudd meg, hogy igen, igaz: én itt vagyok, ugyanolyan furcsa vagyok, mint te.
Frida Kahlo
M. Sz. (20 éves)
Kiemelt kép innen
