„Mikor lesznek barátaim?” – ezt a kérdést tettem fel édesanyámnak 14 évesen, mivel általános iskolás éveim alatt sajnos, nem sajnos, de nem a menők táborát erősítettem. Későn érő voltam, minden szempontból. Nem vonzottak a tipikus tinédzserdolgok, amik a korosztályomat lázba hozták. Még abban a fázisban tartottam, hogy mindent megbeszéltem az anyukámmal.
A legtöbb gondolatomat nem fiúk, az ivás vagy az első csók, hanem az edzések és a tanulás kötötte le, és egyszerűen nem akartam felnőni. Ezzel nem tudtak azonosulni az akkori, bulikba járó, suli mögött cigiző és bandázó osztálytársaim, akik rendes tinédzser módjára igazából csak feszegették a határaikat, amíg én azon aggódtam, hogy mi lesz majd a gimnáziumban.
3 évvel később
Június végén két jó barátnőmmel a nyár kezdetét ünnepelvén elmentünk strandolni. Csak a tipikus lányos hülyeségek mentek fagyizabálással, a megállapítással, hogy nem pontosan olyan az a számörbádi, mint azt terveztük, na meg a jól megérdemelt és várt semmittevéssel. A kimerítő programunk után kifeküdtünk egy kicsit napozni. Lustálkodtunk, beszélgettünk a lezárt tanévről, a nyári tervekről, a fiúkról meg úgy mindenről spontán, amikor egyszer csak egy nagyon kellemes érzés fogott el. Ahogy ránéztem a két barátnőmre ezen a felhőtlen napon, úgy éreztem, muszáj utat engednem szentimentális gondolataimnak, így az éppen beálló csöndet én törtem meg:
– Lányok – fordultam feléjük, ők pedig csak egy „he?”-vel jelezték, hogy valamelyest figyelnek. – Azon gondolkodtam, hogy szerintem még soha nem voltak ilyen jó barátnőim, mint ti… – közöltem kicsit talán szégyenkezve, már-már vallomásszerűen. Ebből kifolyólag kissé félve vártam a választ, mert magamnak is nehezemre esett bevallanom, hogy én bizony nem voltam az a kifejezetten népszerű személyiség általános iskolában, és ez elég komoly csorbát ejtett az önértékelésemen. Mire az egyik barátnőm (akit most nevezzünk csak V.-nek) némi töprengés után diplomatikusan csak annyi mondott:
– Nekem meg egyáltalán nem voltak barátaim
– jelentette ki egy csepp szomorúság vagy önsajnáltatás nélkül. Amolyan ez van, kész, pont. És abban a pillanatban, nem is tudom pontosan, miért, talán a helyzet abszurditása miatt, de kitört belőlem a fékezhetetlen, mélyről jövő, őszinte nevetés. A saját és a barátaim szociális defektjei olyan viccesen hatottak, hogy így tudtam a legjobban reagálni a helyzetre Ennek következtében pedig V. is elkezdett pukkadozni, mire a harmadik barátnőm is, mit volt mit tenni, beszállt. Így alakult, hogy 3 diáklány fetrengett a röhögéstől csupán azért, mert totális lúzernek bizonyultak általános iskolás éveik alatt (igen, a harmadik is közülünk).
Így tapasztalatból mondom, bármennyire is szerencsétlennek érzed magad, mert nincsenek barátaid, van, aki túltesz rajtad. Na és aki hasonlóan defektesnek tűnik, ő lesz a legjobb barátod!
Máthé Rebeka (18 éves)
Kiemelt kép: icons8
