Tudod, nem gondoltam volna, hogy valaha még beszélünk. Csak állok, és bámulok a kijelzőre. Olvasom a soraidat, de nem állnak össze a fejemben értelmes mondatokká. Megrohannak az emlékek. A szavak, amelyeket a fejemhez vágsz, ütnek, és visszahoznak egy rég elfeledett, keserű ízt a számba.
„A mindennapi dolgok mulandósága.” Az ember görcsölhet ezen a gondolaton, mert vannak bizonyos dolgok az életben, amelyekhez ragaszkodunk. Másrészt viszont pont ezt a mondást emlegetik azért, hogy valaki megnyugvást találjon egy adott helyzetben. Mindenki volt már a történet egyik vagy másik oldalán, esetleg mindkettőn, de mint mindig, most is igaz, hogy az ember a saját bőrén tanul igazán. És a tanulság az, hogy meg kell tanulni elengedni.
Az első szerelem felejthetetlen – és még ha véget is ért, és ez néha fájdalmas, mégis velünk marad, nem veszítjük el.
Mi minden kavarog bennünk, ha szerelmesek leszünk? Miért fáj ennyire a szakítás? Hogyan viselkedjünk, ha nem akarunk cirkuszolni? Néha a versek is adhatnak választ. Egy kortárs írása.