Kamaszkori depresszió, szorongás és magány. Szívemen viselem ezt a témát. Szeretném, hogy ha valaki abban az élethelyzetben van, amikor úgy érzi, hogy semmi sem fontos – sem az, amit érez, sem az, ahogyan telnek a napjai –, és mindennap szomorú, igazából még felkelni is szenvedés… akkor tudja, hogy DE! Igenis fontos! Kell és lehet is vele foglalkozni. Mert te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem hiszti, és nem divat. De nem ám!
Tudod, nem gondoltam volna, hogy valaha még beszélünk. Csak állok, és bámulok a kijelzőre. Olvasom a soraidat, de nem állnak össze a fejemben értelmes mondatokká. Megrohannak az emlékek. A szavak, amelyeket a fejemhez vágsz, ütnek, és visszahoznak egy rég elfeledett, keserű ízt a számba.
Vannak olyan problémák, nehézségek, amikkel egyedül maradunk. Ilyenkor nehéz megnyílni valakinek, legyen szó barátról vagy egy bizalmas felnőttről. Lehet, hogy azért, mert olyan súlyos terhet cipelünk magunkkal, amit szégyellünk, vagy ami miatt félünk. Az is megtörténhet, hogy védeni szeretnénk valakit. Vagy az is előfordulhat, hogy nincs kivel megosztani, vagy csak egyszerűen nem megy és kész. Ilyenkor tényleg elszigetelődhetünk a külvilágtól, és kilátástalanná válhat a helyzetünk.
Sajnos egyikünk sincs abban a szerencsés helyzetben, hogy bárkit megkaphasson, aki neki tetszik. Valljuk be, elég fura lenne, mert mondjuk Shawn Mendesből csak egy van, az őt körülrajongó lányból pedig több millió. Hogyan lehetne igazságot tenni?
Elvesztetted a barátodat? Hiányzik valaki a családodból, akivel eddig mindennap találkoztál? Nem sétáltathatod már a kutyádat, pedig évek óta a társad volt? Sokféle veszteség van, és nagyon változó, hogy kiből minek az elvesztése vált ki fájdalmat. Egy kapcsolat, egy személy elvesztése vagy akár egy régen dédelgetett terv meghiúsulása sokáig tartó szomorúságot okozhat, de az, hogy ebből mennyi látszik, mindenkinél más.
„A mindennapi dolgok mulandósága.” Az ember görcsölhet ezen a gondolaton, mert vannak bizonyos dolgok az életben, amelyekhez ragaszkodunk. Másrészt viszont pont ezt a mondást emlegetik azért, hogy valaki megnyugvást találjon egy adott helyzetben. Mindenki volt már a történet egyik vagy másik oldalán, esetleg mindkettőn, de mint mindig, most is igaz, hogy az ember a saját bőrén tanul igazán. És a tanulság az, hogy meg kell tanulni elengedni.
Az első szerelem felejthetetlen – és még ha véget is ért, és ez néha fájdalmas, mégis velünk marad, nem veszítjük el.
Második gyerek vagyok, van egy nővérem. Egy lány, aki mindenben jó, aki mindent jól csinál, aki mintagyerek volt egész életében, aki a családunkban minden dicséretet bezsebelt. És vagyok én. Egy lány, aki ennek pont az ellentéte. Ebből a helyzetből adódóan gyerekkoromtól fogva folyton azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, és sosem leszek az.
A magányról szeretnék írni, amit nagyon nehéz megosztani másokkal, mivel pont azért érezzük, mert nem tudjuk, hogyan tudunk az adott állapotban kapcsolódni. A kapcsolatok ki tudják elégíteni azt az igényünket, hogy ne érezzük magunkat egyedül ebben a világban. Mégis időről időre vagy akár hosszabb ideig magányosnak érezhetjük magunkat akár a barátaink, a családunk körében vagy a párkapcsolatunkban is. Mi ennek az oka? És mi a magány?
Hallottad már, hogy az érzelmeket titkolni kell, és nem szabad kimutatni, amit érzel? És azt, hogy az érzések akkor is hatnak, ha nem törődsz velük?