Osztálytermi vitaszínházat tartottunk gimikben, mert kíváncsiak voltunk, mit gondolnak a fiatalok a bántalmazásról.
„Nem tudsz semmit! Nem baj, majd gazdag párt választasz.” Tényleg nem tudok semmit? Meddig kell eltűrnöm, hogy megaláz a tanárom?
Második gyerek vagyok, van egy nővérem. Egy lány, aki mindenben jó, aki mindent jól csinál, aki mintagyerek volt egész életében, aki a családunkban minden dicséretet bezsebelt. És vagyok én. Egy lány, aki ennek pont az ellentéte. Ebből a helyzetből adódóan gyerekkoromtól fogva folyton azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, és sosem leszek az.
Az érzés, amikor utálsz bemenni a suliba, és csak arra vágysz, hogy legyen melletted valaki…
Majdnem kihaltak a hóvirágok, ezért ma már nem is szabad leszedni őket! Hát mi mutatná ennél jobban, hogy a fiúk igenis értékelnek minket, és sosem felejtik el a nőnapot… Iskoláskoromban onnan lehetett tudni, hogy elérkezett ez a jeles esemény, hogy minden fiú kezében csoffadt hóvirágcsokor árválkodott, amit nyilván a szülők vagy a tanárok unszolására vásároltak. Édesen bénán terelték ki az összes lányt valamelyik szünetben, hogy a bent rekedt alkalmi lovagok a padunkra csempésszék a félholt növényeket.
Minden ember igényli, hogy valahová tartozzon. Ez akkor is így van, ha egyesek büszkén vállalják, hogy ők magányos farkasok.