Kamaszkori depresszió, szorongás és magány. Szívemen viselem ezt a témát. Szeretném, hogy ha valaki abban az élethelyzetben van, amikor úgy érzi, hogy semmi sem fontos – sem az, amit érez, sem az, ahogyan telnek a napjai –, és mindennap szomorú, igazából még felkelni is szenvedés… akkor tudja, hogy DE! Igenis fontos! Kell és lehet is vele foglalkozni. Mert te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem hiszti, és nem divat. De nem ám!
Iskolapszichológushoz bármilyen problémával fordulhatsz, legyen az tanulási vagy egyéb, az iskolában megélt nehézség, a kortársakkal való kapcsolati problémák, szerelem, betegség, szülők válása, bántalmazás stb. Ha úgy érzed, szükséged lenne a segítségére, te magad is felkeresheted, de tanácsolhatják a szüleid vagy a tanáraid is.
Vannak olyan problémák, nehézségek, amikkel egyedül maradunk. Ilyenkor nehéz megnyílni valakinek, legyen szó barátról vagy egy bizalmas felnőttről. Lehet, hogy azért, mert olyan súlyos terhet cipelünk magunkkal, amit szégyellünk, vagy ami miatt félünk. Az is megtörténhet, hogy védeni szeretnénk valakit. Vagy az is előfordulhat, hogy nincs kivel megosztani, vagy csak egyszerűen nem megy és kész. Ilyenkor tényleg elszigetelődhetünk a külvilágtól, és kilátástalanná válhat a helyzetünk.
Amikor az ember még kicsi, és szeretne valamit, vagy valami baja van, nem tud túl sok eszközből válogatni, hogy ezt jelezze. Általában elkezd jó hangosan üvölteni, és addig csinálja, amíg valaki a környezetéből megoldást nem kínál a problémájára.
A fiúknak sokszor azt tanítják, hogy akkor erősek, ha soha nem sírnak, ha mindent kibírnak, ha nem panaszkodnak. Hogy az érzékenység ciki, az érzelmeiket kimutatni pedig nem férfias. Mintha a fiúknak nem is lehetnének érzelmeik – pedig az érzékenység nem gyengeség.