Kamaszkori depresszió, szorongás és magány. Szívemen viselem ezt a témát. Szeretném, hogy ha valaki abban az élethelyzetben van, amikor úgy érzi, hogy semmi sem fontos – sem az, amit érez, sem az, ahogyan telnek a napjai –, és mindennap szomorú, igazából még felkelni is szenvedés… akkor tudja, hogy DE! Igenis fontos! Kell és lehet is vele foglalkozni. Mert te is tudod, és én is tudom, hogy ez nem hiszti, és nem divat. De nem ám!
A kiközösítésnek az esetek túlnyomó többségében nincs olyan alapja, ami ekkora büntetést érdemel.
Talán te is érezted már, hogy nem tudsz közel kerülni az emberekhez, bármennyire is szeretnél egy szövetségest, akiben bízhatsz, és aki rád is számíthat mindenben. Nagyon nehéz ezt megélni, de jó tudni, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe számtalan ok miatt, és nem egy ismert ember számol be magányos, küszködéssel teli gyerekkori éveiről.
A magányról szeretnék írni, amit nagyon nehéz megosztani másokkal, mivel pont azért érezzük, mert nem tudjuk, hogyan tudunk az adott állapotban kapcsolódni. A kapcsolatok ki tudják elégíteni azt az igényünket, hogy ne érezzük magunkat egyedül ebben a világban. Mégis időről időre vagy akár hosszabb ideig magányosnak érezhetjük magunkat akár a barátaink, a családunk körében vagy a párkapcsolatunkban is. Mi ennek az oka? És mi a magány?
Néha nem egyszerű eldönteni, ki barát, és ki nem, hiszen ahány ember, annyiféle barátság. Adunk néhány szempontot, amik segíthetnek, ha mégis dönteni kéne.
Néha egyedül érzed magad, máskor pont az ellenkezőjét gondolod. Egy biztos, fontos, hogy legyenek titkaid, és ha akarod, ezeket megoszthatod másokkal, de ha úgy esik jól, tartsd meg magadnak.
Az érzés, amikor utálsz bemenni a suliba, és csak arra vágysz, hogy legyen melletted valaki…
Minden ember igényli, hogy valahová tartozzon. Ez akkor is így van, ha egyesek büszkén vállalják, hogy ők magányos farkasok.