Dolecsek Fanni verse arról a bizonyos, kimondatlan elsőről, amit képtelenség szavakba önteni. Mert ott, abban a pillanatban nem tudod a választ. Csak sejted. Csak érzed.
Hagyta már el a te szádat is ez a mondat? Veled is előfordult már, hogy véget ért a kapcsolatod, és egy ideig mindent elnyomott a fájdalom, hogy vége?
Nem biztos, hogy tőled várja a megoldást. Sokszor elég, ha vele vagy. A szakítás utáni vigasztalás egy lehetséges módja ‒ próbáld ki, hátha segít!
Ha fiú vagy, lehet, hogy azt várod el magadtól, hogy te legyél a kezdeményező fél, ha valakit szeretnél jobban megismerni, esetleg járni is vele. Ma már nem számít kirívónak, ha a lányok kezdeményeznek, de ha te elvi kérdésnek gondolod, hogy ez a fiú dolga, akkor lehet, hogy nem veszed jó néven, ha egy lány próbálkozik nálad, mielőtt te jeleznéd a tetszésed.
Nem hiszem, hogy tudtál róla. Ez nem olyan tudás, mint a kémiadoga, amire egész éjjel írod a puskát. Ez inkább egy belső harc, amiben szembe kell nézned a tanárral, aki észrevette a cetlit, és ahelyett, hogy szólna, csak szomorúan felsóhajt. Velem ez megtörtént, és azóta inkább bevállalom, hogy kettessel kell átrugdosni kémiából. Inkább ezért szégyellem magam, minthogy megint átéljem azt a bántó, kínos csendet.
Annyi mindent írtak már a kapcsolatokról, hogy az ember nem tudja, mi az igaz, és mi nem.
Szeret? Nem szeret? Nem mindig egyszerű a válasz, de kiderítheted, ha figyelsz az érzéseidre, és ki is mondod, mutatod azokat.
Mást mond erre a tudomány, és mást a költők, de az ismerőseid, barátaid is. Ám ez mind nem számít. Csak az, hogy előbb-utóbb felismered ezt az érzést.