A szerelem igazából a rózsaszín köd után kezdődik, de addig is olyan jó, amíg ki sem látunk belőle.
Gond, boldogság, féltékenység, vágy – hol te érzed, hol a másik, a szerelembe mind beleférhet. Erről szól ez a dal.
Dolecsek Fanni verse arról a bizonyos, kimondatlan elsőről, amit képtelenség szavakba önteni. Mert ott, abban a pillanatban nem tudod a választ. Csak sejted. Csak érzed.
Hagyta már el a te szádat is ez a mondat? Veled is előfordult már, hogy véget ért a kapcsolatod, és egy ideig mindent elnyomott a fájdalom, hogy vége?
Nem biztos, hogy tőled várja a megoldást. Sokszor elég, ha vele vagy. A szakítás utáni vigasztalás egy lehetséges módja ‒ próbáld ki, hátha segít!
Nem hiszem, hogy tudtál róla. Ez nem olyan tudás, mint a kémiadoga, amire egész éjjel írod a puskát. Ez inkább egy belső harc, amiben szembe kell nézned a tanárral, aki észrevette a cetlit, és ahelyett, hogy szólna, csak szomorúan felsóhajt. Velem ez megtörtént, és azóta inkább bevállalom, hogy kettessel kell átrugdosni kémiából. Inkább ezért szégyellem magam, minthogy megint átéljem azt a bántó, kínos csendet.
Annyi mindent írtak már a kapcsolatokról, hogy az ember nem tudja, mi az igaz, és mi nem.
Mást mond erre a tudomány, és mást a költők, de az ismerőseid, barátaid is. Ám ez mind nem számít. Csak az, hogy előbb-utóbb felismered ezt az érzést.
Könnyen lehet, hogy sokaknak tetszel, de mégsem akarják ezt a tudtodra adni. Már csak azért sem, mert attól, hogy tetszel valakinek, még nem biztos, hogy akar tőled valamit, vagy mer kezdeményezni. A legtöbb ember fél a visszautasítástól, ezért mielőtt kezdeményezne, szeretne megbizonyosodni arról, hogy nem reménytelen a dolog.